A Hold mesélte egy meleg nyári éjszakán, amikor nem tudtam aludni – telihold volt, persze -, és kedvenc eperfám alatt ülve beszélgettem a szélesen mosolygó öregúrral: A világegyetem két távoli sarkában született két csillag: egy kék (ő fiú volt) és egy vörös (ő meg lány). Olyan messze voltak egymástól, hogy fényük csak nagyon sokára ért el a másikhoz, de amint meglátták egymást, azonnal szerelemre gyulladtak egymás iránt. Letértek pályájukról és elindultak egymás felé. Sokezer éven át rohantak iszonyú sebességgel mire végre találkozhattak. Olyan hevesen csapódtak egymásba, hogy anyaguk összeolvadt, és lángolni kezdett, miközben óriási darabok szakadtak ki belőlük és keringeni kezdtek körülöttük: gyermekeik, a bolygók. Eggyé váltak, ma már csak úgy hívjuk őket, vagyis őt: a Nap. Legszebb, legkedvesebb gyermeke a harmadik bolygó, a Föld, amely a legtöbb szeretetet kapta, kapja, és így is nevelték: fő törvénye a szerelem legyen, élőlényei is eszerint éljenek. - És mi lesz, ha a pénz legyőzi a szerelem törvényét? – kérdeztem aggodalmasan – mostanában úgy tűnik, van rá esély. - Akkor kihal az emberiség, és egy olyan faj lesz a bolygó irányítója, amelyik hű marad a legfőbb törvényhez – válaszolta az öreg Hold, miközben egy felhő vonult át a homloka előtt. De aztán újra mosolyogni kezdett: - Én nem hiszem, hogy a szerelem legyőzhető!
Én sem – mondtam rövid gondolkodás után, aztán bejöttem a szobába, leültem a gép elé és leírtam a Hold meséjét. Ti is gondolkodjatok el rajta!
A sebhelyes lelkű embereket szeretem, magam is közéjük tartozom. Akiknek minden lelki kapcsolat fontos, és ha elszakad a szál, seb marad utána. Előbb vagy utóbb beheged ugyan, de meg-megsajdul a sebhely, ha valaki vagy valami – tárgy, esemény, mozdulat, hang, iromány, illat, helyszín, stb. – fölidézi az egykori lelki társat. Közeli hozzátartozó halála még idős korban is mély seb, idő előtti távozása meg egyenesen amputáció. Sokáig, akár életünk végéig érezzük – az elvesztett végtag fantom-érzetéhez hasonlóan – a másikat…
Melegítsd a világ lelkét! (Ha nem akarsz jégvirágot a szívedre…)
Ha csak megsimogatod a kutyád fejét, de méginkább, ha egy embertársad tapasztalja meg szeretetedet: egy csomó láthatatlan energiát indukálsz, ami végigszalad a Nagy Áramkörön. A Nagy Áramkör mindenkit összeköt mindenkivel: ha jót tettél, a világ összes lakója kap belőle egy kis energiát: meleget, ha rosszat: mindenkitől elvettél valamennyit. Ha sokan vannak, akik sokszor tesznek jót: melegszik az Emberiség Lelke (a Nagy Áramkörrel összefűzött lelkek összessége), ha a rosszak kerülnek többségbe (és van okunk aggódni, hogy így lesz: Mammon ragyog), a Lélek kihűl. A globális fölmelegedés hiába produkál majd 40 fokos nappalokat, dideregni fogunk, mint a mesebeli király, és végül nyomorultul elpusztulunk, emberek, fagyott szívünkön jégvirágok nőnek, amelyeket már csak utódaink – talán kutyáink (Clifford D. Simak „A város” c. díjnyertes scifijében ezt jósolja) – tudnak majd megcsodálni, amíg meg nem rontja őket is Mammon és a többi, lelket vakító, mérgező isten…
Amikor a párom hazaérkezik, átöleljük egymást. Szelíd ölelés ez, nem a szeretkezést előkészítő szenvedélyes - a megsokszorozódás, az egész emberré válás rítusa. Hosszan tartjuk egymást, és közben érzem, hogyan alakulok át: Régi ölelések emléke tör föl elemi erővel - anyám ölelhetett így kisgyerekkoromban. A tiszta, erős szeretet hatalmasra nőve borít el. Az a talpalatnyi föld, amelyen állunk, pár percre a lelkes világ egyik kitüntetett pontjává válik: nagy, lüktető piros folt a világ szeretet-térképén. Simogató meleg áramlatok indulnak innen: a közeli fák lombja megmozdul, amint a madarak közelebb húzódnak párjukhoz, a közeli és távolabbi házakban és tereken pár percig kedvesebben néznek egymásra az emberek: párok, családtagok és idegenek.
valami ismerős édes illattal bódított el az álom anyám arca villant egy dús-virágú hamvas orgonaágon és eljöttek sorra mind mosolyuk átragyogott a félhomályon és fölsejlett a legpompásabb május a ház a kert a hajnal-szerenád a zöld-fodrú fenséges fákon beszökő törékeny sugáron földerült apám szép mosolya is ébredésig fényében fürödtem
Huszár volt. Három év volt a kötelező katonai szolgálat ideje, két héttel lejárta előtt tört ki a Nagy Háború, így végül 7 évig szolgálta karddal a kezében hazáját, a Monarchiába tagozódott Magyarországot.
Az 1. világháborúban még nagy tömegben vetették be a lovasságot, a géppuskákat a lovasrohamok jóval hamarabb érték el, mint a gyalogosok, de azért a lovasság veszteségei is hatalmasak voltak. Nagyapám talán azért jött vissza sebesülés nélkül a pokolból, mert felderítő szakaszban szolgált, lovasrohamban, nyílt csatában nem vett részt. Illetve egyszer igen – még a háború elején -, de akkor tartalékban volt századával egy dombon: a szemközti domboldalon bevetésre váró kozákokkal néztek farkasszemet. Ha az orosz parancsnok elindította volna a kozák századot a völgyben fekvő település birtokáért folyó ádáz gyalogsági csata támogatására, nekik kellett volna oldalba kapniuk őket. Egész nap folyt a hullámzó csata, de az orosz parancsnok végül nem küldte támadásba kozákjait – lehet, ez a csapat volt az utolsó tartaléka…
Később, felderítőként is lett volna persze alkalma sebesülésre: szívesen mesélte olykor mosolyogtató, de legtöbbször izgalmas, olykor hátborzongató történeteit, amelyekből mindig sérülés nélkül került ki, sőt, még embert sem kellett ölnie. Persze: Volt, amikor kis híján: Az oroszok által kiürített települések átvizsgálása volt a feladatuk: nem maradt-e valamelyik házban véletlenül, vagy csapdaként ellenség, és bizony jópárszor bukkantak a csapatától véletlenül elszakadt katonára/katonákra. Kettesével mentek be a házakba (ha jól emlékszem 12 fős? volt a szakaszuk), és egyszer a bajtársa segélykérő kiáltását hallva rohant be a szomszéd szobába: Egy jól megtermett orosz katona próbálta épp kicsavarni a bajtárs kezéből a fegyvert. Kirántotta kardját és az orosz fejére vágott vele, de mivel az orosz a birkózás közben épp akkor mozdult oldalra, csak a vállát találta el. A magyar huszárkardok nem voltak élesre köszörülve: nem hasítottak, csak szakítottak. Az orosz pufajkája fölfogta az ütés erejét, nem sebesült meg, de így is azonnal féltérdre esett, megadva magát.
És akkor egy vidámabb története: Amikor bevonultak az orosz hadsereg által elhagyott faluba, egy helybéli rögtön odafutott hozzájuk és elmondta, hogy az oroszok egy kisebb csapata – 5-6 ember – az egyik faluszéli házban várja, hogy megfőjenek a bográcsba dobott tyúkok. A magyar felderítők odaérve mosolyogva látták, hogy az oroszok fegyvereiket kint hagyták a verandán, pedánsan, gúlába rakva… Még az oroszok is vigyorogtak (kínosan), fejüket vakarva, amikor kiszólították őket a bogrács mellől. A magyar felderítők viszont – miután jóllaktak – őket is jóllakatták a maradékból. Hiába, ez azért még csak az első a 20. század két nagy háborúja közül, a cél nem a másik nemzet megsemmisítése, csak legyőzése. Ebben a háborúban még katonabarátkozások is előfordultak, tűzszünetek ünnepek idején, stb. …
