Sírás szakad. Végtelen mély, mint mikor a föld remeg. Gyertya pislog. A ház fölött éjfekete felhő lebeg.  Lelkemre is rátelepszik: vakítja a színeket. Csak a sápadt, imbolygó fény őrzi még a szívemet.  

A fát még egyszer átöleli kedvese: a fény. Valamit súg neki, és az túl fogja élni a vihart.

    Irdatlan fellegek gyűlnek, hova menekülsz, ha dőlnek? Van-e védangyalod, és mennyit ér? Szárnyai alá mennyi fér, mindabból, ami kedves neked?