Ölelésre szülte anyja
s most ölnie kell.
És ha szemét eltakarja
bánatában, fájdalmában:
ő marad ott vérbe fagyva.
Valahol a világ végén,
égigérő hegyek öblén
van egy tisztás kis tó mellett:
a nagy tűzgömb ott pihen meg.
Hosszú útján elfáradva
lágnyelveit ott kioltja,
magát borsónyira húzza,
rágondol a szép világra
ezer gyönyörű virágra
és elalszik.
Másnap korán kel
megmosakszik.
Nagyon várják:
készülődik.
Lángruháját ráterítik
segítői: az angyalok.
Forró vágyak melegítik,
a hegyek fölé repítik,
meggyújtja az ég peremét:
hajnalt hirdet
hitet, reményt.
Egy óriás eltakarta a napot. Nem volt igazán gonosz, csak gyerek volt még, unatkozott, és az erejét próbálgatta. Összefogdosta a bárányfelhőket, összegyűrte őket egy sűrű, fekete felhővé és a Nap elé tartotta: Bizony, egyetlen napsugár nem sok, annyi sem jutott a Földre.
Előbb-utóbb biztosan megunta volna a játékot, de a hangya nem győzte kivárni. Mielőtt az óriásgyerek rosszalkodni kezdett volna épp egy fűszálon ült és várta, hogy megszáradjon, mert pár perccel előbb egy nagy harmatcsepp pottyant a fejére, ahogy a mezőn munkába igyekezett.
Megmérgesedett: Azonnal fejezd be ezt a buta játékot! - kiáltotta az óriásnak, de az óriás csak nevetett rajta. Megbánod! – dühöngött a hangya, de az óriás most már csak azért sem hagyta abba a nap-eltakarósdit, kíváncsi volt, mit tud kezdeni vele ez a kis porszemnyi állatka. A kislábujja is akkora volt, hogy szegény hangya lihegett, mire megmászta. Jól megcsipkedte, de az óriás alig vette észre: a másik lábával kicsit megvakarta, de a felhőt nem engedte el. A hangyának szerencséje volt, hogy őt nem söpörte le vakarózás közben, no mindegy, mászott följebb. Próbálkozott a derekánál, a nyakánál, aztán a fülébe is belecsípett, de az óriásnak mindez csak móka volt, nevetett rajta.
Akkor azonban a hangya belemászott az orrlukába. Az óriás megpróbálta kifújni, de a hangya jó erősen megkapaszkodott egy szőrszálban. Sőt, elkezdte mozgatni, az óriás orrát ingerelte vele. Tűrte az óriás, ameddig tűrhette, de egyszer csak nem bírta tovább: hatalmasat tüsszentett! Olyan óriási volt a tüsszentés, hogy a nagy, fekete felhő nyomban ezer apró darabra esett. Persze hangyánk is kirepült a rosszcsont óriásgyerek orrából, de a Nap észrevette, egy fénysugárral egy felhődarabkára ültette, és azon szépen lelibegett a mezőre. Visszaült a fűszálra, szárítkozó helyére, és rákacsintott a Napra, aki nem csak szárítgatta, energiával is feltöltötte. Az egész hálás mezőn csak ők tudták, kinek köszönhető, hogy újra ragyog a fény és melegszik a táj...
Ez a nap is, mint a tegnapom
- gondolom - :
Kevés fény, búgó madárhang
szűrődik be az ablakon,
még ölel az álom melege
és én hagyom.
Nem sokáig, hiszen tudom,
épp elég feladat van itt:
le kell fejteni az álomtündérek karjait.
Nem is baj hogy fejtegetni
az utcazaj és a szükség is segít,
persze azért mégis fáj picit.
Na jöjjön az első adósság!
Az utolsó tündér borzongva útrakél,
ami velem marad:
tehercipelős, szikár valóság,
sok rágós falat,
gondolom, de lám csak:
az udvaron, utcán az álomtündér-jóság
újra meg újra visszatér:
Ott van a nők szemében,
virágok illatában,
madarak dalában:
Elmúlt a tél!
Ahogy száraz ágak közt megvillan a nap,
úgy ragyogott föl a szívem
mikor megláttalak.
Enyém vagy, s tied vagyok,
de édes ez a rabság:
átszínesedett
a megfakult valóság,
mióta hozzám sodort a szél.
Sokáig vártalak.
a fönt és lent
között
sárga köd
mögött a Hold
a holt
vidék
szívében
semmi
száraz fák közt
készül kimenni
a világból az utolsó madár
Meséld el a másnak láthatatlant:
látomásaidat a múltról és jövőről.
A biztos sejtést,
a kitalálhatatlant.
Meséld el
az idő szövetén át rémlő
történeteket, képeket, arcokat:
Őseink sorsa a miénk is.
Küzdelmük és szerelmük emléke
fölfejthető: ösztöneinkben maradt.
Ne hallgasd el a sötét foltokat,
de mesélj a reményről is:
Mutasd a kedves álmokat
szebb jövőnkről,
hogy nyugtasd lelkedet
és barátaidat,
mert az ég repedt harangja kong
- az emberért, de az ember miatt.
Még mindig arról álmodom,
hogy az a nő hozzám érve
leveszi az átkot végre:
lándzsát döf a Sötét szívébe,
amely takarja a kék eget:
Kiállhatok tündöklő fénybe,
kiálthatok lobogó szélbe,
élhetek még boldog életet.
Arcomon érzem Isten szemsugarát.
Bőrömön át a lelkembe lát,
és azt mondja: ó, csak tréfa volt a tél,
próba, hogy kemény legyél,
de mindig reménykedő.
Mert a megváltás úgyis eljő
a nehéz idők után:
Jövőre is,
végül is,
örökre is.
Kering egy árva gondolat
egyre lassuló körökben,
végül elhalványul, szakad,
csak a hiányérzet marad…
A test átmelegedve,
a lélek is pihenne
hogyha lehetne
bújni valakihez…
Végül csak elalszol,
ahogy araszol lassan az idő,
de az álom is panaszol
valamit…
Hogy mit? már nem tudod,
csak érzed a bánatot
amit hagyott,
mikor felébredsz…
Félve alszol el megint,
mikor az álmosság legyűr,
de szerencséd van:
egy bűvös szellő meglegyint,
és megjön a kegyelem:
egy szép emlék
magához szorít,
átmelegít.
Végre megnyugszol:
elértél a Jó Álom Tengerére…
A részeg homály és a suttogó sötétség ölelnek az ölelés nélküli nappal után.
Visszaringatom magam a szép időkbe:
Megtart, még mindig tart a múlt.
Mert a jó történet újra megtörténhet, a szép álom valóra válhat, mint oly sokszor már…
Csak a remény maradjon meg
amíg csak élünk.
Legtisztább koromban
nagy, hófödte csúcsok
zöld mezőkre küldött
tiszta lehellete,
amely borzongat,
miközben felette
arany felhő ragyog:
ez akartam lenni.
És voltak pillanatok,
mikor voltam is:
Nem egyszer éreztem:
bájolok, gyógyítok.
(Végigsimítottak
a hálás angyalok.)
És bár gyengülnek már
a védő varázslatok,
parazsamat fojtják
sötét áramlatok,
mégis maradt még hit
- nem is kevés -,
hogy lesz még,
- sokszor lesz! -
szépre ébredés.
Villám hasította ketté az eget,
az egész világ beleremegett,
mikor a vágyunk egybeolvadt.
Minden fájdalmat, dühöt elégetett
bennünk a szerelem.
Maradt a szeretet.
A hiány fájdalom lett, egyre nőtt:
megölte virágos kertemet.
A szirmokat összegyűrve földre dobta,
hideg-szürkére festette az eget.
Sötét perceimből fagy-katonák lettek:
didergető halál-szelek,
s a fal résein át kifújták
fészkünk romjából meleged.
És mégis: hiába mosakszom naponta,
még mindig bőrömön érzem a kezed.
Pókháló, por, bömbölő rádió
nem halványítja emlékedet.
Így hát: várok, próbálom oltani
a bennem égve pusztító kincseket.
S várom, hogy jöjjön végre a felejtés,
eltemetni a fájó nincseket.
