A déli nap még fényesen ragyog,

de egyre hűvösebbek a hajnalok.

 

A szomszédban láncfűrész sivít.

Nekem is találnom kell valakit,

aki hazahozza a tüzelőt

a fagyos hónapok előtt.

 

Alattomos, hideg fuvallatok

karcolgatják a tükrös napot.

Egy megsárgult, fáradt eperlevél

megborzong,

elindul az ágról, földetér.

 

Lassan, de biztosan közelít a tél.

Öreg bíró

 

Ötöl-hatol,

papol,

elnapol.

 

Parlament

 

Tömérdek az ellenérdek:

röpködnek az ellenérvek.

 

Villámlégyott

 

Legott légy itt!

S légy fitt!

 

Újbor

 

Szűzi borom

űzi borúm

s szerzi derűm.

Drága nedűm!

 

Egy vállalkozás története

 

Álmodtam - reméltem

átéltem - beszéltem

azt mondták - elhittem

beszálltam - megvettem

elszálltam – azt hittem

ébredtem - nem láttam

kérdeztem - nem hittem

rájöttem - tévedtem

 

térdeltem

Az igazi művész sámán, műalkotása pedig közösségének lelkéből párolt varázslat: melegít, röptet, megvilágosít. Mindig segít, ha a Rítus szabályait betartva használod: Csak akkor kéred, ha tényleg, nagyon kell a Csoda, és nyitott, tiszta lélekkel fogadod magadba.

 

 

Az erősödő, vészjósló morajlást
túlharsogták a Mammon-papok,
de reménykedve hallgatták éjjelente
a megnyomorított, megszürkült angyalok.

És mikor megjött a Vihar,
s ledőlt a sok fényes épület,
hófehér szárnyak lobogtak
a kisimult világ felett.

 

Keskeny ösvény vezet

a belső békét adó szeretet

és a túléléshez szükséges minimális keménység között.

 

Sokkal szűkebb az út, mint hiszed,

mikor nekiindulsz az életnek.

 

Ha az ösvény teljesen eltűnik a lábad alól, nagy bajban vagy.

Kiálts segítségért: ha még érdemes vagy rá, megkapod.

Ha nem: elsüllyedsz az ingoványban, menthetetlenül.

És hiába őrzi meg tested a láp viszonylagos épségben, késő korok tudósai hiába elemzik majd maradványaidat - még azt is kiderítik, hány éves voltál, milyen (fizikai) betegségeid voltak, hogy mit ettél utoljára -

a lényeget csak ténfergő lelked ismeri majd,

meg az Örökkévaló...

 

József Attila: Mint gyermek...

 

Mint gyermek, aki bosszút esküdött
és felgyújtotta az apai házat,
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,
 

tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, -
oly reménytelenül erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.
 

Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megríkasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,
 

hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!

 

(106 éve ezen a napon született József Attila)

Eperfa

 

Van egy eperfám. Anyám sírján bújt ki a földből, talán egy madár ejtette a halomra a magot. Az apró fácskát kiemeltem, hazahoztam, elültettem itthon a kertben. Szép fa lett belőle, néhány éve már gyümölcsöt is ad. Gyakran megállok alatta, néha megfogom egy levelét és néha - elmélázva, révületben - mintha érezném a lüktetését is.

 

Ha egyszer megint annyi hitem lesz, mint kisgyerekkoromban, letépem azt a levelet, és beledobom Tündérország kék tavába.

1

 

Hófehér vitorlák lobognak, szállnak a hajók szikrázó napsütésben, szántják a tengert, sós vízcsöppek a fedélzeten. Hirtelen köd száll le az égből, aztán eloszlik, de a hajók nincsenek már sehol. Csak egyetlen vitorlás maradt, kering egyre szűkülő körben, jéghegyek mindenütt, lassan bezárul a gyűrű az élet körül.

 

2

 

Az ezeréves, fekete gyűlöletben halkan megpendült egy sárga rózsa. Hirtelen áttetszőre váltott minden, illatok szöktek a párolgó magasba, és a halványrózsaszín derengő fényben, egymást gyöngéden átkarolva, fiatal pár tűnt fel az úton. 

zavaros nap
idegen álom után

végre átölel a hajnal

néhány tiszta pillanattal

- megajándékoz önmagammal

 

most az vagyok aki vagyok
csillogó szemű gyerek
a világ kedves titkokkal teli
megérintenek az emberek

 

a forró homokban térdelek

- tisztára csókol majd anyám
az isten tűnődő-szelíden
szeretettel néz le rám

de a reggel könyörtelen

kedves képeim féltenek

elrejtem gyorsan a jobbik énem

farkas világra ébredek

 

 

Libbent a láng,

füst gomolygott,

a barlang elcsendesedett:

egy vén ember a tűzbe révedt

és meglátott – mint én most őt –

engemet.

tiszta szép szavak

a lélekbe hullanak

gyógyítanak

tüzet gyújtanak

sötétlombos éjjelen

szól egy madár ékesen

azt meséli lelkesen

valahol a végeken

tiszta még a szerelem

igaz még a szerelem

Fél háromkor feküdtem, kb. három óra lehetett, amikor a kutyák ordítozására fölébredtem - nem voltam túl jó kedvemben. (Ördi tüzel, de az idecsábított udvarlót dühös acsarkodással fogadja a kerítésnél, kilenc hónapos kölyke és a már belül lévő másik udvarló segít neki.)
Kiordítottam, de nem volt foganatja, ezért fölkaptam a cipőmet, meg a kabátomat és kirohantam, az előszobaajtónál magamhoz vettem a söprűt is.
Igen ám, de a csata nem ott volt, ahol gondoltam, hanem jóval hátrébb, a kertnek abba a részébe már nem ér el a bejárati lámpa fénye. Mindegy, mindenképpen közéjük akartam vágni a söprűt, nyomultam tovább, bele a sötétbe. Csakhogy az udvarnak az a része megváltozott: A kivágott diófa kisebb ágait ott halmozták föl a munkások, amire radikális módon figyelmeztetett egy számba fúródó ágvég – óriási szerencsémre rügy volt a vékony, hajlékony ágon, talán nem is a diófáról, hanem a zuhanásakor letarolt aranyeső-bokorról származott. Reflexszerűen oldalt léptem, hogy kikerüljem a farakást, de abban a pillanatban lábszárközépig süppedtem egy gödörbe – Ördi majd minden nap készít egyet a patkányok és a vakondokok után kutatva.
És akkor eszembe jutott – komolyan! – JA verse: „Imhol őzike-lépésekkel, szájában kis rüggyel a lány”, és – mivel csak a rügy stimmelt (úgy-ahogy) - nem tudtam nem elmosolyodni belül, az egyébként nem igazán vidám szituáció ellenére, és pár pillanatig vidáman álltam a gödörben, rüggyel a számban (éjjel három órakor, csípős hidegben) mielőtt visszatértem volna kuckómba – a kutyák már elcsendesedtek.

most már tényleg indulni kell

mögötted csak kacat hever

minden álmod szürkeségben

mérhetetlen messzeségben

Ezt a napot még

a simuló jólneveltség,

igazi harcra képtelenség

álarcában vonszolod,

 

de ott feszül rég

torkodban az a kiáltás,

mely úgyis kirobban

előbb vagy utóbb,

ha a halált jelenti is

a megújulás.