A hiány fájdalom lett, egyre nőtt:

megölte virágos kertemet.

A szirmokat összegyűrve földre dobta,

hideg-szürkére festette az eget.

Sötét perceimből fagy-katonák lettek:

didergető halál-szelek,

s a fal résein át kifújták

fészkünk romjából meleged.

És mégis: hiába mosakszom naponta,

még mindig bőrömön érzem a kezed.

Pókháló, por, bömbölő rádió

nem halványítja emlékedet.

Így hát: várok, próbálom oltani

a bennem égve pusztító kincseket.

S várom, hogy jöjjön végre a felejtés,

eltemetni a fájó nincseket.

Owain Phyfe

Ugye tudod,

hogy minden álmod

valóra válhat egyszer.

Ha mindent megteszel,

újrakezdve tízezerszer

hogyha kell.

Ha az a mélyre ültetett

őserő-hit kitart.

Viharban is,

hullámok közt

őrzöd az álmot,

hogy ott a part.

J.J. Cale

J.J. Cale

JJ. Cale

J.J. Cale

J.J. Cale

J.J. Cale

Ugyan hogy lehetne

szerelembe esve

félni a holnapot?

Mikor édessége

elvarázsol, a napod

mesevilággá változik:

Minden gond feledve,

és a csillagporban

- mint gyerekkorodban -

felragyog millió csoda,

bűbáj ígérete.

És száll a kék madár,

és te is vele...

Hogy is lehetne

élni nélküle.

Elállt az eső. Az ég borultan,

de lágyabban nézett le már.

És megfogant a halk remény,

hogy jön a megváltó sugár.

De mire megjött végre a fény,

este volt, a napnak vége már,

és nem tudtam igazán örülni annak

hogy rámborul a csillagos határ.

Csak álltam a tócsák közt hallgatag,

fölöttem moccant egy madár,

és nem csak láttam, éreztem is,

hogy reszket a víz tükrén a csillag-ár.

Álmok szállnak az éjszakában.

Mennyi sóhaj!

Néhány pillangó közt

sok magányos jaj

lebeg

az árkolt világ fölött.

Hol vagytok kedvesek?

Simogató, rokon lelketek

nélkül az elvadult

Mammon-világban

vakon tapogatózva

keresnek kezeket a kezek.

De fémhideg falak mindenütt.

Gőgösen peng a pénz,

az élet: a szívmeleg elveszett.

 Elvégeztetett?

Szanaszét

csókolom

a száját,

a szemét:

nem volt még

gyönyörűbb a lét,

mint ezen a délutánon.

Csak tartson még

kicsikét

a mámor,

hadd tartsam

egy kicsit még

a karjaimban

ringatva édes álmom.

És közben kék az ég

és bíbor az esti felhő:

soha még

nem volt ily

csodaszép

a világ,

mint ezen a délutánon.

Már nagyon rég

találkoztam angyalokkal

igaz álmaimban.

Félnek:

árnyak ólálkodnak

lélek-kútjaimban.

Tisztulnék én:

megelevenednék

izzó pirkadatban.

Csak hát a sors kivár:

a fényözön jönne rég,

de nagy felhő áll felettem

mozdulatlan.

Tündérek álma: mély, tiszta forrás,

belőle indul fehér kavicsok közt

egy csilingelő patak.

Álomvirágok nőnek partjain,

vizében apró, színes halak

az ég tükörcserepeivel játszanak.

Csobogása gyógyít:

lelkedből pillangót varázsol:

megszépülnek szürke társaid

ahogy a szeretet kitör

    börtönéből...

Nézed őket és csodálkozol...

Szörnyeink szertefoszlanak

a csoda-patak virágos partján,

megváltott testvéreim ragyognak.

Csobogj sokáig!

Bűvölj örökké kis patak,

így ahogy megálmodtalak...

Már

nincs vér az érben,

hófehérben

nyugszik a táj

időtlen térben.

Bent is súlyos a csend.

Hiába volt tele a pince,

megroppant a ház gerince:

üszkös emlékek

hevernek szerteszét.

Szellemként bolyong,

teng-leng a lét.

Pedig

voltam én is

- vagy csak álom? -

fiatalon, örök nyáron,

lobogó szívvel, hajjal,

fészket rejtő gallyal,

millió virággal áldott

erdőn, réten, Duna-gáton.

De hol van már

a fiatal nyár?

Eltűnt mindörökre,

apró örömökre

vágyunk csupán:

akármi szépre,

jó szóra, melegre,

fényre.

És ne félj:

a fény meg is jön.

Mindig visszatér

a borús napok után:

jeget tör, szétárad,

szívünkbe is befér.

És ha repeszti is a jég,

és mállik is a szikla,

anyagát a föld

tavasszal beissza:

életet ad a magnak.

Te is adj magadnak

békét.

A vízen kacsák ringatóznak.

Az égen fehér vitorla.

Színes levelek peregnek

fodros vízsodorba.

Egy vadvirágon szitakötő ragyog,

a fűszálakon harmatcsillagok.

De hiába cirógat a napsugár,

a fákat nem nyugtatja már:

riadtan zizegnek, s adóznak 

minden szellőrezdülésnek:

avarréteg alatt kutat

élelemért a madár.

S egy ökörnyál apró kosarából

távolról int búcsút

szeszélyes szeretőnk: a nyár.

Fölöttem, az égen

szálldos egy madár.

Ismerős,

mintha kezdettől

itt körözne már.

Karcsún suhan, végül

lágyan vállamra száll.

Remélem, örökre

velem marad már.

Susognak a fák.

Bogár mászik, homok pereg,

a rét fölött egy ölyv kereng.

Az ember megáll és elmereng...

A fűben harmatcsepp-ékszerek,

az égen lágy ívű vonalak, jelek:

kondenzcsíkok, felhő-részletek.

Valaki őriz:

érzem, most csak nekem

ömlik a fény a végtelen

szélesre nyitott ablakán.

Gólya lépdel, fölrebben, leszáll.

Az ölyv vijjogását hallani.

A nagy folyó illata leng,

most kéne szerelmet vallani

valakinek…

De gazdag a csend is itt:

gólyahír, pipacs,

boglárka, sáska, lepke, fű

és pipacsok megint.

A szöszke szellő kacéran meglegyint:

és fölizzik a parázsló reménykedés,

hogy lesz még ölelés,

lesz majd társ megint.

Én nem tudom

hogy m'ért szürke az ég

akkor is, mikor süt a nap.

Hogy miért kevés a mosoly,

és sok a gond.

De húnyt szemmel még látom:

lágy fényben leng lomb,

és hallom mesélni a tücsköket

egy kedves és nyugodt világról…

És érzem: az a normális,

ez itt: a bolond.

A fémes, gépies ridegség világa,

hazug reklámok, szólamok,

a „nagyüzem”:

pénz-szagtól őrült,

rohanó emberek,

minden így vagy úgy „szerzett”

csillogva mérgező

élettelen vagyon:

szürreális vízió csupán.

S egycsapásra eltűnik majd

egy vakító fényű hajnalon.

Éjszaka: szárnyak suhognak,

óriás madarak vonulnak

valahová.

Alattuk állok,

jelükre várok,

úgy mennék én is…

vajon hová?

Mindegy, emelkedek,

mindent elengedek,

suhanok némán

velük

akárhová.

A tiéd lehet, hogy alszik épp,

de hidd el: mindannyiunkban él.

És csodálatossá varázsol bennünket,

hogyha a lelkünk összér.

ismerős  lesz

libbenő, lágy

és szeretnivaló, nagyon

halványkék ködből tűnik majd elő

a legszebb álmom utáni hajnalon

Valaki jön értem, érzem.

Készülődik egy nagy változás.

Talán zuhanás lesz, talán emelkedés.

Büntetés? Feloldozás?

Valami jön, remélem értem:

talán egy szebb világ.

Nézd, a korhadt törzsből is

az égre néz a gyönge ág.