Már nincs vér az érben, hófehérben nyugszik a táj időtlen térben.   Bent is súlyos a csend. Hiába volt tele a pince, megroppant a ház gerince: üszkös emlékek hevernek szerteszét. Szellemként bolyong, teng-leng a lét.   Pedig voltam én is - vagy csak álom? - fiatalon, örök…

A fát még egyszer átöleli kedvese: a fény. Valamit súg neki, és az túl fogja élni a vihart.

Csikorogva indul a nap: köhögésroham, gyógyszerek, idegen emberek a rádióban. Azért      valahogy vonszol    a    rutin… Aztán - egy levél, egy dal, madarak, kutyák segítenek -, színesedni kezd a világ. Minden teher - a fűtés, a számlák és a többi tétel is…