Már

nincs vér az érben,

hófehérben

nyugszik a táj

időtlen térben.

Bent is súlyos a csend.

Hiába volt tele a pince,

megroppant a ház gerince:

üszkös emlékek

hevernek szerteszét.

Szellemként bolyong,

teng-leng a lét.

Pedig

voltam én is

- vagy csak álom? -

fiatalon, örök nyáron,

lobogó szívvel, hajjal,

fészket rejtő gallyal,

millió virággal áldott

erdőn, réten, Duna-gáton.

De hol van már

a fiatal nyár?

Eltűnt mindörökre,

apró örömökre

vágyunk csupán:

akármi szépre,

jó szóra, melegre,

fényre.

És ne félj:

a fény meg is jön.

Mindig visszatér

a borús napok után:

jeget tör, szétárad,

szívünkbe is befér.

És ha repeszti is a jég,

és mállik is a szikla,

anyagát a föld

tavasszal beissza:

életet ad a magnak.

Te is adj magadnak

békét.