A hiány fájdalom lett, egyre nőtt:

megölte virágos kertemet.

A szirmokat összegyűrve földre dobta,

hideg-szürkére festette az eget.

Sötét perceimből fagy-katonák lettek:

didergető halál-szelek,

s a fal résein át kifújták

fészkünk romjából meleged.

És mégis: hiába mosakszom naponta,

még mindig bőrömön érzem a kezed.

Pókháló, por, bömbölő rádió

nem halványítja emlékedet.

Így hát: várok, próbálom oltani

a bennem égve pusztító kincseket.

S várom, hogy jöjjön végre a felejtés,

eltemetni a fájó nincseket.