Egy óriás eltakarta a napot. Nem volt igazán gonosz, csak gyerek volt még, unatkozott, és az erejét próbálgatta. Összefogdosta a bárányfelhőket, összegyűrte őket egy sűrű, fekete felhővé és a Nap elé tartotta: Bizony, egyetlen napsugár nem sok, annyi sem jutott a Földre.
  Előbb-utóbb biztosan megunta volna a játékot, de a hangya nem győzte kivárni. Mielőtt az óriásgyerek rosszalkodni kezdett volna épp egy fűszálon ült és várta, hogy megszáradjon, mert pár perccel előbb egy nagy harmatcsepp pottyant a fejére, ahogy a mezőn munkába igyekezett.
 Megmérgesedett: Azonnal fejezd be ezt a buta játékot! - kiáltotta az óriásnak, de az óriás csak nevetett rajta. Megbánod! – dühöngött a hangya, de az óriás most már csak azért sem hagyta abba a nap-eltakarósdit, kíváncsi volt, mit tud kezdeni vele ez a kis porszemnyi állatka. A kislábujja is akkora volt, hogy szegény hangya lihegett, mire megmászta. Jól megcsipkedte, de az óriás alig vette észre: a másik lábával kicsit megvakarta, de a felhőt nem engedte el. A hangyának szerencséje volt, hogy őt nem söpörte le vakarózás közben, no mindegy, mászott följebb. Próbálkozott a derekánál, a nyakánál, aztán a fülébe is belecsípett, de az óriásnak mindez csak móka volt, nevetett rajta.
Akkor azonban a hangya belemászott az orrlukába. Az óriás megpróbálta kifújni, de a hangya jó erősen megkapaszkodott egy szőrszálban. Sőt, elkezdte mozgatni, az óriás orrát ingerelte vele. Tűrte az óriás, ameddig tűrhette, de egyszer csak nem bírta tovább: hatalmasat tüsszentett! Olyan óriási volt a tüsszentés, hogy a nagy, fekete felhő nyomban ezer apró darabra esett. Persze hangyánk is kirepült a rosszcsont óriásgyerek orrából, de a Nap észrevette, egy fénysugárral egy felhődarabkára ültette, és azon szépen lelibegett a mezőre. Visszaült a fűszálra, szárítkozó helyére, és rákacsintott a Napra, aki nem csak szárítgatta, energiával is feltöltötte. Az egész hálás mezőn csak ők tudták, kinek köszönhető, hogy újra ragyog a fény és melegszik a táj...