emberi

2009\08\30

Kaszálás kutyával

Egyre inkább olyan a kertem, mint egy liget a Duna-parton: a fák és bokrok festői összevisszaságban, lassan több lesz a „kitudjahogykerültide” pédány, mint az ültetett, föltűnő például a bodza és az akác hihetetlen nyomulása - azokat kell leginkább ritkítani. A fű is csak olyan „isten adta”, azt kaszával vágom, csendesebb, mint a fűnyíró és jobban mozgat.
 Csakhát van egy apró kutyám, két és fél hónapos, aki annyira szeret a lábam alatt lenni – szó szerint -, hogy egy ideje csoszogva járok odakint, hogy elkerüljem a visítást. Ugyanezért (visítás) nem zárhattam be őt az „üvegházba” – ott született -, úgyhogy aggódtam kissé a munka megkezdése előtt.
De szerencsém volt, a kis gézengúz megszagolgatta ugyan a kaszát, de aztán jobb szórakozást talált: a nadrágomba kapaszkodott és morogva cibálta. Még elég apró ahhoz, hogy ne tudja elszakítani – bár volt néhány pillanat, amikor ez nem volt ilyen egyértelmű -, viszont amíg rajta csimpaszkodott, nyugodtan lendíthettem a szerszámot. Persze minden suhintás után megálltam, ellenőrizni, hogy a nadrágomon lóg-e még, amikor megunta a mókát – pár percre – akkor megálltam. Félóra alatt végeztem is (mind a húsz-harminc csapással :) ….

2009\08\22

Este a parton

 A nap lassan végetér.
Hűvös áram testet ér
- víz illatával a szél -:
lélekzik a nagy folyó.
 
Az árnyékok szétterülnek:
partok, élek elmerülnek,
óriásfák szenderülnek.
Köztük élni volna jó.
 
Madár ha álmában repül
érezhet így legbelül:
a végtelenben megmerül,
míg meleg fészkében ül
s ringatja a nagy folyó.

 

este folyó Duna-part

2009\06\09

Az utolsó kölyök

A február végi hűvös, nedves alkonyatban egy kutya feküdt a szalmán a nyitott szín sarkában, gazdája pár lépéssel előtte állt. A tél azért tél, ha enyhe is, estefelé már melegebb helyre kívánkozik az ember, meg az állat is. Kivéve ezt a szukát, aki nagyon jól bírta a hideget, lehet, hogy ismeretlen apja valami északi fajta volt... Azért abban, hogy hat éves korához képest már eléggé megszürkítették fekete bundáját a beleszövődött fehér szálak, talán nomád életmódjának is volt köze.
 
Az ázott földszagba egy kevés édeskés vérszag is vegyült, jelezve, hogy valami dráma zajlott itt (vagy talán még zajlik is), az élet vagy a halál valamilyen erőteljesebb megnyilvánulása. És bizony, mindkettőnek szerepe volt a jelenetben: A szuka kölykedzett, de a kölykök elpusztultak. A felelős pedig részben a kutya volt maga, mert mélyen a földbe ásott üregbe szült, de a föld vizes volt és hideg. Ráadásul a kölykök is gyengék voltak - alighanem apjuknak, a szomszéd öreg tacskójának génjei voltak a ludasak ebben -, így amikor a gazda kiásta az almot, hogy megritkítsa, már alig akadt dolga.
 
A gazda mindig szokott hagyni legalább egy kölyköt, de most hiába költöztette át a szukát és egy kicsinyét az üregből a szín alatti szalmába, az apróság másnap már nem élt.
Nem először fordult elő az alom teljes pusztulása, de a szuka most valamiért nem akarta tudomásulvenni a természet döntését. Csak feküdt az utolsó kölykön, mintha az élne, időnként megnyalogatta, és nem engedte elvinni a kis tetemet másnap sem. Az ételt elfogadta ugyan, de csak ha odavitték neki, makacsul őrizte halottját még a rákövetkező napon is. És amikor a gazda odament, és beszélni kezdett hozzá, hogy elmagyarázza, ez nem mehet így tovább, egyszer csak vonítani kezdett. Hosszan, perceken keresztül sírt, a gazda megrendülten állt. Aztán a kutya elhallgatott, csak a szemei villogtak a közben beállott sötétben; a gazda még mellette maradt egy kicsit.

halál kutya

2009\06\02

Füldugó mesterdalnok ellen

 

Tulajdonképpen szeretem a verebeket - ha nem is az elsőszámú kedvenceim kertem énekesmadarai között. Az elsőszámú kedvencem a fülemüle (ő az a mesterdalnok, akit a címben emlegettem - mindjárt jön ő is), a második a feketerigó. A veréb az utolsó a kedvenc-sorban, de azért szívesen elnézegetem őket is, a legbátrabbak karnyújtásnyira tőlem kutakodnak az ágak közt, vagy szedegetnek a földön.
Szívesen nézegetem, de sokkal kevésbé szívesen hallgatom, legalábbis, amikor elmélyednék valami szellemi munkában - vagy a fotelben ebéd után. A veréb hihetetlenül hangosan és élesen ordítja minden zeneiséget nélkülöző „énekét” – dehát aligha kell magyaráznom annak, akinek az ablaka előtt van ilyen verébtanyának alkalmas bokor, mint nálam. Becsukjam az ablakot ilyen gyönyörű időben?, majd ha fagy, elzavarjam az amúgy kedvenc (mégha huszadik is :) kismadarakat? - akkor inkább jöjjön a füldugó.
Mivel pont az előbb történt meg sokadszor ez a eset, ezt akartam megírni, amikor eszembe jutott, hogy bizony előfordult egyszer (tavaly), hogy elsőszámú kedvencem, a fülemüle kényszerített füldugózásra.
Az énekesmadarak fejedelme ugyanis a bejárati ajtóm előtt kb. két méterre nőtt kis vadszilvafámról zengett, csattogott, trillázott egyik tavaszi (koranyári?) éjjelen. És én gyönyörködve hallgattam ágyamban a szenzációs műsort – egy ideig. A fülemüle rendszerint 10-20 perceig énekel csak egy helyen - módszeresen körbejárja a territóriumát - ez azonban akkor, valamiért szokatlanul sokáig maradt azon a szilvafán. (Alighanem párbajozott, de a vetélytársat - szerencsére - nem hallottam.) Éjfél után kettőkor már alig bírtam, fél háromkor meg már azon gondolkodtam, mitévő legyek. El nem zavarhatom a zseniális művészt – sose bocsátanám meg magamnak (?) -, aludni viszont kell. A fülemüle is meglepően nagy hangerővel énekel, az egyéb zajoktól csendes éjszakában a szobát - két csukott ajtón keresztül is - teljesen megtöltötte a hangja, lehetetlen volt álomba szenderülni mellette. Így aztán az (elkergetéséhez képest) kisebbik szégyent választottam: a füldugót! :)

 

füldugó fülemüle

2009\05\31

Élet, halál és egyéb titkok

Éjszaka van, inkább már hajnal, de néhány kutya ugat a közelben. A kutyák ilyenkor hangoskodnak legkevésbé – pár órát nekik is szundítaniuk kell -, de a környéken azért mindig akad egy-két túl éber házőrző, akik akkor is megszólalnak, ha a hetedik határból hallatszik valami „gyanús” zörej (munkába siet valaki a néptelen utcán).
 
Nappal a harangszó lepheti meg a csendes munkába feledkezőt, de azért harangozás nincs minden nap. Szerencsére, mert nyáron, ha nyitva az ablak és olyan a szél, a harangszó – közelről, váratlanul – elég megrázó élmény tud lenni.
 
És hát hozzánk elég közel van a templom – a telek sarkától 20 méter, a háztól harminc. Nagyapám persze azért építkezett ide, mert akkoriban a templom mellett lakni „sikk” volt – hogy úgymondjam. (Ő biztos nem mondta volna így.) Hétvégeken a legtöbben megfordultak itt azok közül, akikkel fontos volt szót váltani. Itt, vagy a három másik templom valamelyikénél... Apostag két és félezer lakosa négy templom közül választhatott az ő idejében, a harmincas években, amikor még községi bírónak is megválasztották. A negyedik a zsinagóga volt – ma már csak műemlék, az apostagi zsidók eltűntek, szegények, Auschwitz és Buchenwald megsemmisítő táboraiban...
 
De az én gyerekkoromban, az ötvenes évek második felében és a hatvanasok elején, ennek a tragédiának, mint ahogy az egész háborúnak a fájdalma már kezdett halványodni. Mikorra én önállóan tudtam közlekedni a nyikorgó falépcsőkön – emeleten laktunk -, már Rákosin is túl volt az ország, a falu nyugodt, biztonságos, meleg fészeknek tűnt, csupa rokonnal, baráttal és ismerőssel. (Különösen hogy anyám óvónő volt, apám tanár, mindenki ismerte és szerette őket. Főleg anyámat: Imádta az apróságokat, azok – és szüleik – meg őt.)
 
Az óvoda volt a falu két emeletes háza közül az egyik, az emeleten szolgálati lakás. Ott laktunk egy darabig (én ott is születtem), első emlékeim innen valók. Például Sztálinváros bombázása 1956 novemberében. (Néhány évvel később Dunaújvárosra változtatták a nevét - légvonalban csak pár kilométerre van tőlünk.) A konyhablakban álltunk, láttam is, hallottam is a gépeket, láttam a ledobott bombákat megcsillanni a délutáni nap fényében, hallottam a robbanásokat. Egy ellenálló laktanyát bombáztak az oroszok, de ezt csak jóval később tudtam meg, a szüleim akkor nem mertek beszélni arról, hogy mi történt. Közvetlenül a Rákosi korszak után voltunk: Attól féltek, ha a gyerek valami olyat kottyant el, amit nem kéne, súlyos következményei lehetnek...
Így aztán az élmény (amely később a „forradalom”, a „háború” és az „elnyomás” fogalmak segítségével került a helyére) sokáig a levegőben lógott, besorolódott az új élet és a halál titka (öcsém ötvenhatban született, apai nagyanyám egy évvel később halt meg), a földrengés (az is volt nálunk 56-ban, januárban), a villámlás, a lányok, meg a többi misztérium közé, amelyek egy 5-10 év közötti fiúgyerek világában szép számmal akadnak.
És vannak, amelyekről előbb száll föl a köd, másokról később - van, amelyikről sohasem.
 
Például a halál, az ilyen, örök titok. És az ősök lenyomata bennünk és a tájon, hiszen itt dolgoztak, szerettek, harcoltak, ahol most mi „ölünk, ölelünk, tesszük, ami kell” – na igen, ez is: nem lehetne megúszni valahogy azt az ölést?
 
Akkoriban szerettem a temetőket – csak a Duna-partot jobban -, csendes ünnepélyesség lengte be őket, és a szülők arcán látszott és lelkükben érződött – a kisgyerekeknek a szülők lelkére hangolt nagyon érzékeny vevőkészüléke van - valami, ami csak a friss síroknál volt fájdalom. A régieknél inkább emlékezés, néha talán valamiféle különös kapcsolat is egy rejtett világgal...

2009\05\28

Kollégium

 

A régi, hosszú, T-alakú épület folyosóján álltak a szekrényeink. Mindkét oldalon, így aztán az a kevés fény sem jutott be, amit az udvarra nyíló apró ablakocskák tudtak volna szolgáltatni. Négy-öt neonszál pislogott a kb. 20x2 méteres épületrészben, ha mindkét oldalon kinyitották a szekrényajtót, nem lehetett köztük elhaladni. A beton persze kopottszürke, a szekrények kopottbarnák. A hálótermek kicsik, zsúfoltak, emeletes ágyakkal. 20-25 ember egy kb. 6x6 méteres teremben. Az egyetlen ablak itt is, a tanulószobákban is kicsi, kb. 1x1,5 méteres. Cserépkályhák adták a meleget, már ahol, mert a mosdóban pl. szinte egyáltalán nem volt fűtés. (A két radiátor a kb. 15x5-ös teremben csak arra volt elég, hogy télen ne fagyjanak be a csapok.) És melegvíz sem, télen sem. Se mosdáshoz, se mosáshoz – zoknit pedig kellett mosni, havonta csak egyszer lehetett hazautazni. A szilenciumokat beszéd és lehetőleg nagyobb mocorgás nélkül kellett végigülni – kettő plusz egyszer 50 perc, de a harmadik, vacsora után, már nem volt kötelező a jobb tanulóknak. A szilenciumi rend megsértése a másnapi kimenő elvonásával járt - ha éppen nem voltál eltiltva, fél kettőtől fél ötig mehettél ki a „város”-ba, ami csak egy nagy, poros falu volt, egyetlen komolyabb épülete az a gimnázium, amiért itt voltunk, s amiért a kollégiumot is el kellett szenvedni.

Illetve: Voltak szerencsések, akik otthonról jártak be, az én falumból is páran, úgy néztem rájuk a gimnáziumban, mint kivételezettekre, és valóban: Hozzánk, kollégistákhoz képest vidámabbak, egészségesebb lelkűek voltak. Hiszen a kollégiumot nem is lehetett másként fölfogni, mint valamilyen büntetést, amelynek az okát soha, senki nem mondta el, de biztosan volt, különben miért senyvesztettek volna? Mert senyvedtünk: A szürkeségtől, a ridegségtől, a zsúfoltságtól, a fényhiánytól, a télen-nyáron hideg víztől, a jó szó hiányától (14 évesen), a bezártságtól (börtön volt ez, egyértelműen börtön), de a rövid „kimenő” alatt az unalmas, szürke, élettelen, poros utcák látványától is.

Az egyetlen színes hely a nagyfaluban a gimnázium épületének új szárnya volt, szerencsére a mi osztályunk is itt kapott termet. Ez az osztályterem ragyogó ellentéte volt a sötét kollégiumnak: A patakpartra néző egész oldala üveg volt, de még a tetőn keresztül is kapott fényt: Valósággal fényárban úszott. Lányok is voltak, bájosak is, szépek is, kedvesek is, és a kollégiumban kötelező kétórányi tanulással semmi okom nem volt aggódni a teremben akkor sem, ha elkezdődtek az órák; egy szó mint száz, a gimnáziumból nemigen akaródzott „haza”menni, bár a hetedik óra után azért már a gyomor is erősen követelte a jussát – pénzünk a büfére nem nagyon volt.

 

Éreztem, hogy a kollégium nagyot fog rombolni bennem, de sokáig reménykedtem benne, hogy a szüleim észreveszik, hogy hibát követtek el, és kivesznek, de hiába. Pedig voltak ott, látogatóba, láthatták a körülményeket, el is mondtam, amit nem láthattak, de mindhiába. Apám azt gondolta (mint később kiderült), hogy a kollégium kiválóan fölkészít majd a katonaságra – akkoriban kötelező volt, és nem volt ritka az öngyilkosság -, de katonaidőm nehézségei jóval kisebbek voltak a kollégiuménál. 18 évesen már minden „előkészítés” nélkül is simán átmentem volta rajtuk – itt, a kollégiumban azonban a katonaélethez képest is zordabb körülmények között éltünk – 14 évesen! (A kaszárnyában volt melegvíz, volt tér és fény, és sokszor kimenőn is elstoppoztam haza.)

 

Az egyébként is nehéz kamaszkor a kollégium-börtönnel súlyosbítva néha csaknem szétszaggató feszültségeket indukált bennem. Amikor végleg bebizonyosodott, hogy a szüleim nem tudnak, vagy nem akarnak megérteni, úgy éreztem: elárultak. Kerestem az okát, de nem találtam, zavart keserűség hatalmasodott el bennem, egyre mélyült. Csak a gimnáziumi lányok tartottak még a felszínen, éreztem, hogy ők sokat tudnának segíteni (már a látványuk, a közelségük, tekintetük, érintésük is gyógyított), de jó ideig nem tudtam „hogy fogjak hozzá, hogy kezdjem el...”

Igen, az Illés, meg a Beatles sokat segített, máig emlékszem azokra a percekre, amikor először hallottam a „Please Mr Postman”-t. A vasútállomás közelében voltam már, otthonról a kollégiumba menet, csordultig keserűséggel, ilyenkor mindig, különösen, végletesen,

... és a zsebrádiómban megszólalt ez a szám, és néhány percre eltűnt a keserűség,

... és amikor visszatért, akkor sem sajgott már annyira, gyógyított ez a távolról érkezett vidám üzenet.

Aztán egyszer csak a Beatlesnél is hatalmasabb szövetségesre leltem, rátaláltam Attilára: „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden és nézik nézik a csillagok...”

„Etess, nézd éhezem, takarj be, fázom, ostoba vagyok, foglalkozz velem, hiányod átjár, mint huzat a házon, mondd, hogy távozzon tőlem a félelem.”

A jó vers, akárcsak - de talán még inkább, mint - a dal, számomra máig valódi varázslat: feszültséget simít, melegít, erősít, a költő lelki társ. Attila azóta is az első nálam az ilyen „versben-üzenő” lelki társak között.

 

kollégium

2009\05\25

Körtefák és emberek

 

Körülbelül ott, ahol most ülök, talán egy méterrel előbb, az ablak felé, volt egy öreg körtefa. A tornác előtt állt, az öreg ház tornáca előtt, amelynek a helyén épült ez az „új”, már ez is ötven éves lesz lassan. Érdekes, hogy milyen gyakran eszembe jut az az öreg fa, talán azért, mert a tornácnak ezen, a kapuhoz közeli részén állt az az asztal, amelyen nagy gombfoci- és sakkcsatákat vívtunk kisgyerekkori barátommal az érettkörte illatú nyári szünidőkben. De nem csak a fa él bennem, a hajópadlós, döngöltvályog falú, apró ablakú öreg ház is, nagyapám háza, a gémeskúttal, baromfiudvarral, góréval, pajtával, szalmaboglyával. Fokozatosan tűntek el, a hol vidámabb, hol súlyosabb idő vasfoga lassan őrölte meg őket, mára csak egy rövid betonjárdaszakasz maradt az üvegház mellett, amely nem is aggatott igazán, meg nem is érte volna meg a szétverésével kínlódni, olyan szívósra öntötték kb. 80 évvel ezelőtt.
 Néha eszembe jut, hogy vajon milyen épületek, fák és emberek álltak-éltek ezen a néhány tíz négyzetméteren azokon a századokon át, amelyet történelemnek nevezünk. Ha az elmúlt száz évből indulok ki, és két házzal számolok, 50-100 fával meg kb. tíz emberrel, az csak Krisztusig 40 ház, 1-2 ezer fa (legalább 20 körtefa – ma is van egy a kertben) és kb. 200 ember. Persze nem volt mindig lakott ez a vidék - bár találtak itt honfoglalás korabeli, meg még néhány száz évvel régebbi tárgyi emlékeket is, de a török időkben egy ideig lakatlan volt a falu. Viszont korábban is megfordulhattak-élhettek itt emberek: akárhogy is, többszáz ember emléke van itt valahol. Kele, a léleklátó pontos jellemzést tudott adni egy-egy használati tárgy akár többszáz évvel ezelőtti tulajdonosáról is, "lenyomatunk" tehát konkrétan, fizikailag is megmarad tárgyi környezetünkön - nyilván itt is, valahol... A betonjárdában? a földben? a földben levő tárgyakban, tárgymaradványokban (cserepek, stb.)?, a Föld mágneses erővonalaiban?, a körülöttünk lebegő, de élők számára (hagyományos módon) elérhetetlen „másik dimenziókban”? Ki tudja,
 
néha talán meg is szólítanak ezek az emlék-emberek, néha talán meg is értem (érzem), talán segítenek is azok, akik legközelebb vannak hozzám. És nem csak elhalt szeretteim, rokonok, ismerősök, de azok is, akik ma barátaim lennének, mert olyanok, mint én: Távolról sem hibátlan, de alapvetően becsületes (szóval hülye – szól apám egyik vicce :), érzékeny, töprengő emberek...

 

ember múlt körtefa

süti beállítások módosítása