Éjszaka van, inkább már hajnal, de néhány kutya ugat a közelben. A kutyák ilyenkor hangoskodnak legkevésbé – pár órát nekik is szundítaniuk kell -, de a környéken azért mindig akad egy-két túl éber házőrző, akik akkor is megszólalnak, ha a hetedik határból hallatszik valami „gyanús” zörej (munkába siet valaki a néptelen utcán).

 

Nappal a harangszó lepheti meg a csendes munkába feledkezőt, de azért harangozás nincs minden nap. Szerencsére, mert nyáron, ha nyitva az ablak és olyan a szél, a harangszó – közelről, váratlanul – elég megrázó élmény tud lenni.

 

És hát hozzánk elég közel van a templom – a telek sarkától 20 méter, a háztól harminc. Nagyapám persze azért építkezett ide, mert akkoriban a templom mellett lakni „sikk” volt – hogy úgymondjam. (Ő biztos nem mondta volna így.) Hétvégeken a legtöbben megfordultak itt azok közül, akikkel fontos volt szót váltani. Itt, vagy a három másik templom valamelyikénél... Apostag két és félezer lakosa négy templom közül választhatott az ő idejében, a harmincas években, amikor még községi bírónak is megválasztották. A negyedik a zsinagóga volt – ma már csak műemlék, az apostagi zsidók eltűntek, szegények, Auschwitz és Buchenwald megsemmisítő táboraiban...

 

De az én gyerekkoromban, az ötvenes évek második felében és a hatvanasok elején, ennek a tragédiának, mint ahogy az egész háborúnak a fájdalma már kezdett halványodni. Mikorra én önállóan tudtam közlekedni a nyikorgó falépcsőkön – emeleten laktunk -, már Rákosin is túl volt az ország, a falu nyugodt, biztonságos, meleg fészeknek tűnt, csupa rokonnal, baráttal és ismerőssel. (Különösen hogy anyám óvónő volt, apám tanár, mindenki ismerte és szerette őket. Főleg anyámat: Imádta az apróságokat, azok – és szüleik – meg őt.)

 

Az óvoda volt a falu két emeletes háza közül az egyik, az emeleten szolgálati lakás. Ott laktunk egy darabig (én ott is születtem), első emlékeim innen valók. Például Sztálinváros bombázása 1956 novemberében. (Néhány évvel később Dunaújvárosra változtatták a nevét - légvonalban csak pár kilométerre van tőlünk.) A konyhablakban álltunk, láttam is, hallottam is a gépeket, láttam a ledobott bombákat megcsillanni a délutáni nap fényében, hallottam a robbanásokat. Egy ellenálló laktanyát bombáztak az oroszok, de ezt csak jóval később tudtam meg, a szüleim akkor nem mertek beszélni arról, hogy mi történt. Közvetlenül a Rákosi korszak után voltunk: Attól féltek, ha a gyerek valami olyat kottyant el, amit nem kéne, súlyos következményei lehetnek...

Így aztán az élmény (amely később a „forradalom”, a „háború” és az „elnyomás” fogalmak segítségével került a helyére) sokáig a levegőben lógott, besorolódott az új élet és a halál titka (öcsém ötvenhatban született, apai nagyanyám egy évvel később halt meg), a földrengés (az is volt nálunk 56-ban, januárban), a villámlás, a lányok, meg a többi misztérium közé, amelyek egy 5-10 év közötti fiúgyerek világában szép számmal akadnak.

És vannak, amelyekről előbb száll föl a köd, másokról később - van, amelyikről sohasem.

 

Például a halál, az ilyen, örök titok. És az ősök lenyomata bennünk és a tájon, hiszen itt dolgoztak, szerettek, harcoltak, ahol most mi „ölünk, ölelünk, tesszük, ami kell” – na igen, ez is: nem lehetne megúszni valahogy azt az ölést?

 

Akkoriban szerettem a temetőket – csak a Duna-partot jobban -, csendes ünnepélyesség lengte be őket, és a szülők arcán látszott és lelkükben érződött – a kisgyerekeknek a szülők lelkére hangolt nagyon érzékeny vevőkészüléke van - valami, ami csak a friss síroknál volt fájdalom. A régieknél inkább emlékezés, néha talán valamiféle különös kapcsolat is egy rejtett világgal...