Egyre inkább olyan a kertem, mint egy liget a Duna-parton: a fák és bokrok festői összevisszaságban, lassan több lesz a „kitudjahogykerültide” pédány, mint az ültetett, föltűnő például a bodza és az akác hihetetlen nyomulása - azokat kell leginkább ritkítani. A fű is csak olyan „isten adta”, azt kaszával vágom, csendesebb, mint a fűnyíró és jobban mozgat.

 Csakhát van egy apró kutyám, két és fél hónapos, aki annyira szeret a lábam alatt lenni – szó szerint -, hogy egy ideje csoszogva járok odakint, hogy elkerüljem a visítást. Ugyanezért (visítás) nem zárhattam be őt az „üvegházba” – ott született -, úgyhogy aggódtam kissé a munka megkezdése előtt.

De szerencsém volt, a kis gézengúz megszagolgatta ugyan a kaszát, de aztán jobb szórakozást talált: a nadrágomba kapaszkodott és morogva cibálta. Még elég apró ahhoz, hogy ne tudja elszakítani – bár volt néhány pillanat, amikor ez nem volt ilyen egyértelmű -, viszont amíg rajta csimpaszkodott, nyugodtan lendíthettem a szerszámot. Persze minden suhintás után megálltam, ellenőrizni, hogy a nadrágomon lóg-e még, amikor megunta a mókát – pár percre – akkor megálltam. Félóra alatt végeztem is (mind a húsz-harminc csapással :) ….