A február végi hűvös, nedves alkonyatban egy kutya feküdt a szalmán a nyitott szín sarkában, gazdája pár lépéssel előtte állt. A tél azért tél, ha enyhe is, estefelé már melegebb helyre kívánkozik az ember, meg az állat is. Kivéve ezt a szukát, aki nagyon jól bírta a hideget, lehet, hogy ismeretlen apja valami északi fajta volt... Azért abban, hogy hat éves korához képest már eléggé megszürkítették fekete bundáját a beleszövődött fehér szálak, talán nomád életmódjának is volt köze.

 

Az ázott földszagba egy kevés édeskés vérszag is vegyült, jelezve, hogy valami dráma zajlott itt (vagy talán még zajlik is), az élet vagy a halál valamilyen erőteljesebb megnyilvánulása. És bizony, mindkettőnek szerepe volt a jelenetben: A szuka kölykedzett, de a kölykök elpusztultak. A felelős pedig részben a kutya volt maga, mert mélyen a földbe ásott üregbe szült, de a föld vizes volt és hideg. Ráadásul a kölykök is gyengék voltak - alighanem apjuknak, a szomszéd öreg tacskójának génjei voltak a ludasak ebben -, így amikor a gazda kiásta az almot, hogy megritkítsa, már alig akadt dolga.

 

A gazda mindig szokott hagyni legalább egy kölyköt, de most hiába költöztette át a szukát és egy kicsinyét az üregből a szín alatti szalmába, az apróság másnap már nem élt.

Nem először fordult elő az alom teljes pusztulása, de a szuka most valamiért nem akarta tudomásulvenni a természet döntését. Csak feküdt az utolsó kölykön, mintha az élne, időnként megnyalogatta, és nem engedte elvinni a kis tetemet másnap sem. Az ételt elfogadta ugyan, de csak ha odavitték neki, makacsul őrizte halottját még a rákövetkező napon is. És amikor a gazda odament, és beszélni kezdett hozzá, hogy elmagyarázza, ez nem mehet így tovább, egyszer csak vonítani kezdett. Hosszan, perceken keresztül sírt, a gazda megrendülten állt. Aztán a kutya elhallgatott, csak a szemei villogtak a közben beállott sötétben; a gazda még mellette maradt egy kicsit.