A Duna utca enyhén lejtve ér ki a Tabányi-tónál a rétre. Gyerekkoromban még „rendes" - kis területű, de közepén kb. másfél méter mély - tó volt ez, rengeteg libával. Korábban még mélyebb volt, állítólag egyszer egy egész lovaskocsi elmerült benne... Mára viszont csaknem teljesen kiszáradt, csak hosszabb esős időszak után van benne valamennyi víz, általában csak a nádszálak integetnek a szélben.

Én különben nem itt, hanem a valamivel távolabbi Hulló-tónál őriztem libát 5-6 évesen, a mentaillatú tóparton mezítláb mászkálva, ha volt társ kergetőzve meg labdázva is, ha nem, csak tollvitorlásokat futtatva a vízen. De a tó, a nád, a vízimenta illata, sőt a májusban gólyahírrel, cserebogarakkal és ürgékkel teli rét is csak szerény előőrse volt a titkok és csodák nagy birodalmának, a töltés mögött kezdődő ártéri erdőnek.

Gyerekszemmel ez az átlagosan 150-200 méteres erdősáv is valóságos rengeteg volt, de még ma is - pedig hogy átalakultunk mind a ketten! - elvarázsolja az embert.

Az öreg fűzfák odúiból, a bokrok közepéből, a nádasfoltokból, a holtágakból, időszakos tavacskákból és partjaikról sok érdekes állatot lehet fölverni (szerencsésebb - jóval ritkább - esetben táplálkozás, vagy pihenés közben megfigyelni): őzeket, nyulakat, rókákat, és rengeteg kisebb nagyobb madarat, cinkéktől fülemüléken át az ölyvekig. Az ölyvek jellegzetes vijjogása nyomán kis szerencsével akár a nyárfák csúcsaira épített hatalmas, kocsikerék nagyságú fészküket is fölfedezhetjük, tisztes távolból - távcsővel - még a fióka táplálását is meg lehet figyelni. A Szitányi-sziget holtágaiban mindennapos a vadkacsa és a szürkegém, de láttunk ott még fekete gólyákat is, jellemző módon, amikor közelebbről is meg akartuk nézni - és persze lefényképezni - őket, fölszívódtak. Lábujjhegyen, az erdő sűrűje felé kerülve közelítettük meg a holtágnak azt a részét, ahol a gémek közé vegyülve halászgattak, de amint lélegzetvisszafojtva, a fényképezőgépet lövésre emelve kikukkantottunk a fák közül, már csak a gémek voltak ott.

De más ritka állat is előfordul errefelé: Láttam az egyik holtágban jégmadarat vadászni, gyurgyalagokat beszélgetni a töltés melletti távíródróton, követtem borzcsapást sok kijáratú várukig. Láttam nyusztot (vagy nyestet?), mókust is egyszer a hajóállomáshoz vezető alagút elején - itt ritka állatnak számít, mert az erdő zömében fűzfákból és nyárfákból áll, azokon nem talál ennivalót. Mégis elvetődött egy errefelé valahogyan - az a fa, amin láttam, talán épp tölgyfa volt, néhány tíz méterrel odébb meg még diófa is áll a romos csárdaépület udvarában.

Ja igen, a (volt) kishajóállomáshoz vezető alagút persze zöldalagút: Fák borulnak össze fölötte olyan szorosan, hogy alig szűrődik az útra fény.. Gyerekkoromban, nyáron sokszor csak a hajókázás kedvéért jöttünk a kikötőhöz apámmal, a kishajón hátra ültünk, a nyitott részbe, ahol a víz illata a legjobban volt élvezhető.

Mert a Duna vizének illata van, hiába, hogy csak szagokról beszélhetünk, ha külön-külön vesszük sorra az összetevőket: a kátrány- és olajszagot, a halak és a benne élő egyéb élőlények (le, egészen a mikroszkópikus méretűekig) szagát, a végeredmény - ahogy a frissen szántott földé is - mégiscsak illat, bár nem a "kellemes" jelző illik hozzá, inkább talán jóindulatú, elementárisan jóindulatú...

 

De térjünk csak vissza az erdőbe. Kóborlásaim során számtalanszor előfordult - legtöbbször a Gyöngyvirági-rész holtágjának épp víznélküli részében -, hogy pár lépésnyire előttem pattantak föl az őzek. Mégsem sikerült sohasem elfogadható felvételt készíteni róluk, még akkor sem, amikor „lövésre kész" gép volt a kezemben. Valahogy túl gyorsan történt minden, ha el is kattintottam a - persze nem profi - masinát, csak őzfenekek voltak a képen, azok is homályosan. Bezzeg ha nem volt nálam gép! Mint amikor, ugyancsak a Gyöngyviráginál - szeretik ezt a környéket, etetőjük is van itt -, az erdő szélén a kocsinak támaszkodva gyönyörködtem a tavaszi zöldben, és egyszercsak előttem 6-8 méterre megjelentek. Amíg mozdulatlan voltam, nyugodtan baktattak keresztbe a kocsi orra előtt, persze, amint megmozdultam, hogy a nyitott ablakon át kivegyem a gépet, meglódultak... Egyszer meg, amikor napfelkeltét fényképezni jöttem ki, a töltés tetején álltam a hajnali derengésben, és 8-10 méterre jobbra egy nyúl, ugyanilyen távolságra balra meg egy róka váltott át a töltésen, álmatagon bandukolva...

Jópár hasonló esetem volt..., apró madarak karnyújtásnyira..., egyszer egy fülemüle-párbaj két bajnoka között álltam VHS-kamerával. Ezeket ugyan hiába kerestem, nem láttam meg őket a sűrű lomb között, de az éneküket gyönyörködve hallgattam, és persze föl is vettem..., vagy félóráig győzködték egymást... Óriási élmények, ilyenkor úgy érzem, mintha a természet befogadna. Mintha az állatok megéreznék, hogy ez a lény itt a közelükben nem csak veszélytelen rájuk nézve, de kifejezetten jóindulattal van irántuk...