A régi, hosszú, T-alakú épület folyosóján álltak a szekrényeink. Mindkét oldalon, így aztán az a kevés fény sem jutott be, amit az udvarra nyíló apró ablakocskák tudtak volna szolgáltatni. Négy-öt neonszál pislogott a kb. 20x2 méteres épületrészben, ha mindkét oldalon kinyitották a szekrényajtót, nem lehetett köztük elhaladni. A beton persze kopottszürke, a szekrények kopottbarnák. A hálótermek kicsik, zsúfoltak, emeletes ágyakkal. 20-25 ember egy kb. 6x6 méteres teremben. Az egyetlen ablak itt is, a tanulószobákban is kicsi, kb. 1x1,5 méteres. Cserépkályhák adták a meleget, már ahol, mert a mosdóban pl. szinte egyáltalán nem volt fűtés. (A két radiátor a kb. 15x5-ös teremben csak arra volt elég, hogy télen ne fagyjanak be a csapok.) És melegvíz sem, télen sem. Se mosdáshoz, se mosáshoz – zoknit pedig kellett mosni, havonta csak egyszer lehetett hazautazni. A szilenciumokat beszéd és lehetőleg nagyobb mocorgás nélkül kellett végigülni – kettő plusz egyszer 50 perc, de a harmadik, vacsora után, már nem volt kötelező a jobb tanulóknak. A szilenciumi rend megsértése a másnapi kimenő elvonásával járt - ha éppen nem voltál eltiltva, fél kettőtől fél ötig mehettél ki a „város”-ba, ami csak egy nagy, poros falu volt, egyetlen komolyabb épülete az a gimnázium, amiért itt voltunk, s amiért a kollégiumot is el kellett szenvedni.

Illetve: Voltak szerencsések, akik otthonról jártak be, az én falumból is páran, úgy néztem rájuk a gimnáziumban, mint kivételezettekre, és valóban: Hozzánk, kollégistákhoz képest vidámabbak, egészségesebb lelkűek voltak. Hiszen a kollégiumot nem is lehetett másként fölfogni, mint valamilyen büntetést, amelynek az okát soha, senki nem mondta el, de biztosan volt, különben miért senyvesztettek volna? Mert senyvedtünk: A szürkeségtől, a ridegségtől, a zsúfoltságtól, a fényhiánytól, a télen-nyáron hideg víztől, a jó szó hiányától (14 évesen), a bezártságtól (börtön volt ez, egyértelműen börtön), de a rövid „kimenő” alatt az unalmas, szürke, élettelen, poros utcák látványától is.

Az egyetlen színes hely a nagyfaluban a gimnázium épületének új szárnya volt, szerencsére a mi osztályunk is itt kapott termet. Ez az osztályterem ragyogó ellentéte volt a sötét kollégiumnak: A patakpartra néző egész oldala üveg volt, de még a tetőn keresztül is kapott fényt: Valósággal fényárban úszott. Lányok is voltak, bájosak is, szépek is, kedvesek is, és a kollégiumban kötelező kétórányi tanulással semmi okom nem volt aggódni a teremben akkor sem, ha elkezdődtek az órák; egy szó mint száz, a gimnáziumból nemigen akaródzott „haza”menni, bár a hetedik óra után azért már a gyomor is erősen követelte a jussát – pénzünk a büfére nem nagyon volt.

Éreztem, hogy a kollégium nagyot fog rombolni bennem, de sokáig reménykedtem benne, hogy a szüleim észreveszik, hogy hibát követtek el, és kivesznek, de hiába. Pedig voltak ott, látogatóba, láthatták a körülményeket, el is mondtam, amit nem láthattak, de mindhiába. Apám azt gondolta (mint később kiderült), hogy a kollégium kiválóan fölkészít majd a katonaságra – akkoriban kötelező volt, és nem volt ritka az öngyilkosság -, de katonaidőm nehézségei jóval kisebbek voltak a kollégiuménál. 18 évesen már minden „előkészítés” nélkül is simán átmentem volta rajtuk – itt, a kollégiumban azonban a katonaélethez képest is zordabb körülmények között éltünk – 14 évesen! (A kaszárnyában volt melegvíz, volt tér és fény, és sokszor kimenőn is elstoppoztam haza.)

Az egyébként is nehéz kamaszkor a kollégium-börtönnel súlyosbítva néha csaknem szétszaggató feszültségeket indukált bennem. Amikor végleg bebizonyosodott, hogy a szüleim nem tudnak, vagy nem akarnak megérteni, úgy éreztem: elárultak. Kerestem az okát, de nem találtam, zavart keserűség hatalmasodott el bennem, egyre mélyült. Csak a gimnáziumi lányok tartottak még a felszínen, éreztem, hogy ők sokat tudnának segíteni (már a látványuk, a közelségük, tekintetük, érintésük is gyógyított), de jó ideig nem tudtam „hogy fogjak hozzá, hogy kezdjem el...”

Igen, az Illés, meg a Beatles sokat segített, máig emlékszem azokra a percekre, amikor először hallottam a „Please Mr Postman”-t. A vasútállomás közelében voltam már, otthonról a kollégiumba menet, csordultig keserűséggel, ilyenkor mindig, különösen, végletesen,

... és a zsebrádiómban megszólalt ez a szám, és néhány percre eltűnt a keserűség,

... és amikor visszatért, akkor sem sajgott már annyira, gyógyított ez a távolról érkezett vidám üzenet.

Aztán egyszer csak a Beatlesnél is hatalmasabb szövetségesre leltem, rátaláltam Attilára: „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden és nézik nézik a csillagok...”

„Etess, nézd éhezem, takarj be, fázom, ostoba vagyok, foglalkozz velem, hiányod átjár, mint huzat a házon, mondd, hogy távozzon tőlem a félelem.”

A jó vers, akárcsak - de talán még inkább, mint - a dal, számomra máig valódi varázslat: feszültséget simít, melegít, erősít, a költő lelki társ. Attila azóta is az első nálam az ilyen „versben-üzenő” lelki társak között.