Nagyapámat kora tavasztól késő őszig már kora reggel a határba húzta a szíve. Általában kint is ebédelt és csak késő este tolta haza a tragacsot. Élete utolsó évtizedében már csak egy kis szőlője volt - a „Juliskamajor”-ban -, de szinte mindig talált valami egész napos elfoglaltságot benne.

 

Hát még amikor megvoltak a „kovacsosi”, meg a „malomeri” meg a „laposi” dűlők-beli földek! Egyikben kukorica, a másikban lucerna, a harmadikban napraforgó, répa, stb. termett... Akkor még fogat is volt persze, a kocsi a szalmatetős szín alatt állt, a „Kese” az istállóban. Nagyapám szép komótosan befogott, ha jó kedve volt - és szüleim is engedték -, maga mellé ültetett a bakra, megemelte a gyeplőt: Na... - és a ló csendesen megindult. Végigbaktattunk a falu poros utcáin, ráfordultunk a még sokkal porosabb dűlőutakra (ahol rövid időre átvehettem a gyeplőt én is), és negyedóra-félóra alatt kiértünk – mondjuk a lucernaföldre, ahol nagyapám hozzáfogott a kaszáláshoz, a ló a táplálkozáshoz, én meg a környék földerítéséhez. A laposi földek a töltés közelében voltak, ott akár a Duna-parti kiserdőbe is be lehetett merészkedni. Egyedül, 5-6 évesen, persze csak a szélébe, de az is óriási kaland volt.

 

De bármennyire is szerettem (és szeretem) a Duna-partot, a falu lelkére mégsem itt, hanem az ellenkező irányban, a Solt, Kissolt felé terjeszkedő óriási apostagi határban lehetett igazán ráérezni. Ott, a végtelen, mégsem unalmas - kis ligetekkel, gyümölcsösökkel és szőlőkkel tarkított – síkságon a szabadság érzete elemi erővel járta át az embert. (Ahogy Petőfi, szintén ennek a tájnak szülötte, is megírta – „...börtönéből szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom...”) Bizony én is azt mondhatom – a középkori mondással ellenkezve - nem a városi, a falusi levegő az, ami szabaddá tesz...

 

És nem csak a szabadság-érzet volt különleges: Embernek és dolgának a viszonya sehol nem volt ilyen harmonikus, mint itt. A fenti díszlettel körülvett szőlőben (gyümölcsösben, búza-, kukorica-, napraforgó-, stb. –földön) tevékenykedő ember ideális egységben volt környezetével. Én átéltem ezt az idillt, és mondhatom, ehhez képest a tengerparton való heverészés (abban is volt részem) bakfitty.

 

Mert nem csak a táj gyönyörű, nem csak a levegő jó, nem csak a madárhangok (pacsirta leginkább, meg sárgarigó), de a munka gyönyörűsége is emel - soha nem látott, sehol másutt át nem élhető magaslatokba. Azt is tudod valahol, hogy amit csinálsz, abból kenyér, szőlő, burgonya, olaj, gyümölcs – bizonyos értelemben az aranynál is értékesebb, mert életet biztosító -, élelem lesz. És nem csak magadnak és a családodnak, de jut belőle másnak is a te kis közösségedben, sőt még az országnak is.

 

A jó időben, virágzó határban dolgozó földműves élményei a legerősebb pozitív élmények, amit ember átélhet. Ez (volt?) a forrása annak az erős életigenlésnek, amely a falu jellemzője, és rendszerint a legfontosabb bázisa egy egész nép életerejének is.  

Innen származtak legmélyebb gesztusai, itt alapozódott meg legerősebben a vallási fogékonyság, de még a művészi kifejezőképesség is.

 

Persze a határban dolgozó embert is megtalálta mindenféle baj: Jégverés, aszály, adósságok, családi problémák, betegségek (viszér, sérv, aranyér, megroppant derék, stb.), fenyegette árvíz, téeszesítés, háború...

Kevés igazán gondtalan pillanat akadt, de itt még az a kevés is hosszú időre föl tudta tölteni a lelket.

 

 

Én azt mondom, nem a nagy hegyek között, hanem itt, az alföldi lapályon időzött szívesebben - ha csak egy-egy félórácskát gyönyörködve is a földeken szorgoskodó tenyeres talpas képmásain - az isten.

 

A parasztok nem érezték, még azokban a különleges pillanatokban sem, hogy kivételezettek lennének, természetesnek tartották, amíg valami ki nem zökkentette őket belőle – nagyapám pl. hét évig volt katona, végigharcolta az első világháborút is.

Nem volt különösebben beszédes ember, a munkáról, a földről legalábbis nem nagyon elmélkedett, de háborús élményeit szívesen mesélte.

Ha valaki megkérdezte volna, hogy szereti-e, amit csinál, nem hiszem, hogy egyértelmű igennel válaszol. De olyan fontos volt neki, mint a levegő: 83 évesen még majd naponta kitolta a tragacsot a szőlőbe. A következő évben már nem bírták a lábai, egy év múlva meg is halt.

 

Ma már csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy a mezőgazdaságból élhessenek. (És ők sem úgy, mint a régiek: gépesítés, vegyszerezés, hatalmas táblák, piaci verseny, stb.)

Legtöbbünk azt a bizonyos érzést – vagyis inkább csak halovány másolatát – már csak a kiskertben való foglalatoskodás közben sejtheti meg.

 

5-6 órányi számítógép előtt végzett munka után kimegy az ember a kertbe, a feje cipó, a szeme előtt furcsa szikrák. Elkezdi sepergetni a leveleket, aztán előveszi a metszőollót. A fán érett az alma, a földről föl kell szedni a diót. Már negyedóra múlva kezd átszínesedni a világ: Fölidéződik a génjeinkben őrzött rítus, előbb-utóbb ránktalál a nagy élmény (helyett kis unokaöccse, de az is csodálatos):

Rég elfeledett átjárók nyílnak, friss szellő áramlik pókhálós zugokba: egy kis tiszta levegőhöz jut a lélek...