(Tóth Árpád)

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
üveges szemmel aludtak a boltok,
s lomhán söpörtek a vad kővidék
felvert porában az álmos vicék,
mint lassú dzsinnek, rosszkedvű koboldok.
 

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
a keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
s az aszfalt szennyén szerteszét gurult
a Végtelen Fény milliom karátja.
 

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
akác részegen szítta be a drága
napfényt, és zöld kontyában tétován
rezdült meg csüggeteg és halovány
tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
 

A Fénynek földi hang még nem felelt,
csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
hangon a harangok is felmerengtek.
 

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
s már nem látták, a Nap még mint dobott
arany csókot egy munkáslány kezére...