Fél háromkor feküdtem, kb. három óra lehetett, amikor a kutyák ordítozására fölébredtem - nem voltam túl jó kedvemben. (Ördi tüzel, de az idecsábított udvarlót dühös acsarkodással fogadja a kerítésnél, kilenc hónapos kölyke és a már belül lévő másik udvarló segít neki.)
Kiordítottam, de nem volt foganatja, ezért fölkaptam a cipőmet, meg a kabátomat és kirohantam, az előszobaajtónál magamhoz vettem a söprűt is.
Igen ám, de a csata nem ott volt, ahol gondoltam, hanem jóval hátrébb, a kertnek abba a részébe már nem ér el a bejárati lámpa fénye. Mindegy, mindenképpen közéjük akartam vágni a söprűt, nyomultam tovább, bele a sötétbe. Csakhogy az udvarnak az a része megváltozott: A kivágott diófa kisebb ágait ott halmozták föl a munkások, amire radikális módon figyelmeztetett egy számba fúródó ágvég – óriási szerencsémre rügy volt a vékony, hajlékony ágon, talán nem is a diófáról, hanem a zuhanásakor letarolt aranyeső-bokorról származott. Reflexszerűen oldalt léptem, hogy kikerüljem a farakást, de abban a pillanatban lábszárközépig süppedtem egy gödörbe – Ördi majd minden nap készít egyet a patkányok és a vakondokok után kutatva.
És akkor eszembe jutott – komolyan! – JA verse: „Imhol őzike-lépésekkel, szájában kis rüggyel a lány”, és – mivel csak a rügy stimmelt (úgy-ahogy) - nem tudtam nem elmosolyodni belül, az egyébként nem igazán vidám szituáció ellenére, és pár pillanatig vidáman álltam a gödörben, rüggyel a számban (éjjel három órakor, csípős hidegben) mielőtt visszatértem volna kuckómba – a kutyák már elcsendesedtek.