József Attila - Eszmélet 12. vsz.
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Így iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok,
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
Űzzük el a hideg telet
(Drive the cold winter – Owain Phyfe)
Üdv a napoknak melyek áldottabbak
mint bármely része az évnek.
Szegény és gazdag is örvendez, ujjong
az éjszakák gyönyörben égnek.
Minden vidám ember áldott,
ki a legjobbat teszi, mit tehet:
felejtve gondot, verssel és dallal
űzi a hideg telet.
Ostoba most ki dühösködik,
kis bosszúságokon töpreng.
Ha dühöt keres, ne fordulj hozzá,
otthonát ne látogasd meg.
Felejtsd el most a könyveket,
melyek a halálról szólnak.
Áldozd a hosszú éjszakákat
az élvezetnek, és a bornak.
Ez az idő mulatsággal teljen:
a szomszédok jöjjenek össze.
Egymás iránt szeretetben
a tűznél egymás vállát ütve.
Régi sérelmek korsóba fojtva,
öreg és ifjú nevet.
Minden bánatot félredobva
űzzük a hideg telet.
A lélek a végtelenbe réved:
Egy fénysugár a fénytelenbe téved,
és megvilágít egy rég felejtett képet:
gyönyörű gyerekkorom egy pillanatát.
Ölelj át Kedves!
Szoríts magadhoz teljes erőddel,
míg e bomló világ agóniája tart.
Míg megszilárdul végre egy sziget,
ahol újrakezdhetjük az életet.
Lehet, sokat kell várnunk.
De csak álljunk. Összefonva-kötve
- emlékszobor: szeretet, bronzba öntve -
egy olyan világról álmodj velem,
ahol valódi lesz megint a szerelem.
Nézd, az ég tűzben ég:
én gyújtottam a tüzet.
Nézd, a kék maradna még,
de nem lehet, már nem lehet.
A szívem kincsekkel telve még,
és úgy adnám!, de nincs kinek.
Egy csillag ragyog fölöttem,
de nem mutat utat senkinek.
A felhő a földre vágyik.
Messze lát és messze látszik,
nappal, holddal parolázik,
de nyugalma nincs sehol.
Közel az ég, selymes a lég,
sokan nézik vágyakozva:
- Hogy suhan! -,
de érzi, otthona
nem itt van, fent:
odalent.
Űzi, hajtja a szelet:
találjon több permetet
hogy megállapodhasson végre:
boldog cseppekben leérve
bújhasson a puha földbe
- bizonságos, meleg ölbe -,
odalent.
Fölléptem a levegőbe, mintha egy láthatatlan lépcsőn állnék, aztán lebegni kezdtem. A testem megindult a levegőben, csak úgy, sem a lábamat, sem a kezemet nem kellett mozdítani hozzá, de természetesnek éreztem mindent. Először csak néhány centivel siklottam a talaj fölött, aztán kb. egy méterrel, könnyedén haladtam, hangtalanul. Az erdőhöz érve kissé feljebb emelkedtem, a fák koronája fölé, egy kicsit megálltam ott, lebegve, nyugodt gyönyörűséggel nézegettem a lentről régen ismerős, de most egészen más arcát mutató tájat, aztán továbblendültem a folyó felé. Érdekes módon, csak itt jutott először eszembe, hogy leeshetek - tudok úszni, de most egyetlen porcikám sem kívánta a hideg vizet a kellemes, meleg burok helyett.
Kellemes, meleg burok? Éjjel, az erdő és a folyó fölött? És ha éjjel van – mert ezt most már teljes bizonyossággal éreztem -, hogy láthattam mégis olyan jól mindent? A következő pillanatban rájöttem, hogy csak álmodom, lassan a szememet is kinyitottam. Pislogtam párat, még csak hajnalodott, de már egyáltalán nem voltam álmos, felhúztam a rolót, felöltöztem, és a fotelbe ülve néztem egy darabig, hogy erősödik fokozatosan a fény. Aztán fölkeltem és kiléptem a kertbe. Az egyik ismerős rigófészekhez mentem, és ahogy a fa alá értem, ugyanúgy ahogy az előbb, álmomban, fölléptem a levegőbe. Lebegni kezdtem! Nem lepődtem meg túlságosan, valahogy... számítottam rá, még nagyon erősen élt bennem az álmom... Egyre magasabbra emelkedtem, és amikor fölértem a fészekhez, megsimogattam a rigó fejét, egy pillanatra fel is emeltem, hogy megnézzem alatta a tojásokat. Aztán szépen visszalebegtem a földre. Bejöttem a szobába, leültem a fotelbe és elszundítottam.
Amikor újra fölébredtem, már reggel volt. A Nap ragyogott, a madarak énekeltek, az utcán elzúgott egy autó. És… nem voltam biztos benne, hogy tényleg fölkeltem-e korábban a fotelből, valóban jártam-e odakint, repültem-e.
Kipróbálom újra, gondoltam.
De amint mentem kifelé, egyre biztosabban éreztem, hogy nem fog sikerülni. Odaértem a fa alá, hitetlenül megpróbáltam föllépni a levegőbe, és persze: nem sikerült.
Na ugye!, gondoltam megkönnyebbülten. Micsoda marhaság!
És milyen jó, hogy korábban sem történt meg: Mit szólnának az emberek!
De vannak különös, féléber hajnalok, amikor világosan érzem, hogy mégiscsak lebegtem akkor,
és félek, hogy a következő olyan hajnalon, amikor minden megtörténhet, talán megteszem újra. (És valaki meglát, aztán jön a máglya: utálom a füstöt is, a nagy hőséget is… :)
Ahogy a mag lapul,
tetszhalottként a föld alatt,
úgy éltem én is
- fogyó reményen -
a hosszú tél alatt.
Most forrásként tör föl bennem
a rejtett élet-indulat.
Ibolya-illatban fürödtem:
A fagynak nyoma sem maradt.
Az újjászületés izgalmában égek
- mint minden tavasszal -
új szerelem-lázban:
Szirmokkal szememben,
csók-vággyal a számban
- milyen kék ma az ég! -,
napfény-glóriában.
Amikor velem vagy, varázsolni tudok – mondta a fiú. - Épp most hoztam le neked egy csillagot – mutatta a tenyerét, amelyben egy piros drágakő lüktetett.
- Nem kell – mondta a lány – nem szeretem a drágaköveket. A csillagokat szeretem, de csak az égen.
Ahogy a napfény melegét, meg a szellő simítását, meg a fákat, meg a madarakat. Az állóvizek nyugalmát, a folyóvizek csobogását, a kék eget, a zöldellő réteket, a virágokat. A szerelmes nappalokat és a selymes éjszakákat, veled.
Átölelte a fiút és a szemébe nézett: Azt intézd el, varázslóm, hogy szép legyen a világ, amiben élünk.
A fiú ráfújt a csillagra és az visszaszállt a helyére.
- Így lesz – mondta, és a világ megváltozott amerre jártak.
Remélem, ide is eljutnak előbb vagy utóbb!
A kocsi másik végéből rápillantott egy lány. Csak egy villanás volt, de a fiú érezte, hogy valami nagy dolog történt: A szeméből a lelkébe hatolt a bűbáj, a teste bizseregni kezdett a feje búbjától a sarkáig.
Figyelte lányt, aki a következő megállónál leszállt. A fiú félig öntudatlanul, még mindig kábultan a varázsütéstől, követte.
A lány nem nézett vissza, de a fiú tudta, hogy érzi a jelenlétét, és szeretné is, ha a nyomában maradna: amikor egyszer próbaképp megállt, megállt a lány is.
Egy ligetbe értek, egy tóval a közepén, amelyen egy fahíd ívelt át. De a lány nem ment föl a hídra. A tó körül padok álltak, ezek egyikéhez ment, és rákönyökölve a támlára nézte a vizet. A fiú melléért, ő is rákönyökölt a pad hátára.
Csak ekkor fordult felé újra a lány és nézett újra a szemébe. Most nem volt varázsütés, csak egy mély, nyugodt, biztos érzés: egymáshoz tartoznak. Mint a testvérek, mint anya és gyermeke, mint férfihoz nőtársa és viszont.
Egy madárraj húzott el a fejük felett,
egy csillag bújt elő a felhőrongyok közül és bátorítóan mosolygott le rájuk.
A tószéli nádasban megszólaltak a békák, de csak halkan, megilletődve, el-elhallgatva olykor, előbújt a Hold is, és ezüst tükörré változtatta a tavat.
A következő percben enyhe szellő érkezett: gyengéden megsimogatta a bokrok leveleit,
és a tótükröt ezer meg ezer apró darabra törve
fel felvillanó fénypontok játék-varázslatával kápráztatta el őket.
És akkor hirtelen megérezték, megértették, hogy a természet nekik kedveskedik:
vonzalmuk óriás-ereje meghajlította a teret és megállította az időt: a Szerelem diadalittasan birtokba vette a világnak ezt a kis darabját.
A fiú gyöngéden kezébe vette a lány arcát, összesímultak, átölelték egymást, és csak ekkor következett a csók.
Egy kisfiú sétált arra az anyjával és fölkiáltott: Nézd, anyu, korona van a fejükön!
Az anyuka odanézett, valamit látott is, de csak a racionalitás szemüvegén keresztül:
- Biztosan a szemközti lámpa fénye csillog a hajukon. - mondta.
- Nem. - mondta a kisfiú makacsul. - Korona van a fejükön.
Az anyuka elmosolyodott: Királyfiról meg királylányról mesélt az óvónéni az oviban?
Igen, mondta a kisfiú, de ezeknek a fején is ott volt!
Persze, persze, mondta az anyuka. Biztos a meséből léptek ki, hogy téged meglepjenek.
Biztos… mondta tűnődve a kisfiú, és aznap éjjel szépet álmodott…
jó versben jó szavak
szállni tanítanak
mártózni az égben
szerelem tüzében
tisztulni mély tóban
frissen hullott hóban
megpihenni fák közt
alkonyodóban
újjászületni majd
a hajnali fényben
csillagként ragyogni
titkos küldetésben
szem a szembe
szó a szívbe
fény magányos szürke létbe
száj a szájra
tűz a vérbe
összeforrva
lázban égve
(Majdani "Összes verseim" elé)
Máshoz nem értek,
hát írok.
Ha rosszat, hát azt.
Ha jót, örüljetek.
És ha fölszikrázik a lelketek,
gondoljatok szeretettel arra,
aki megmutatta a kincset
bennetek.
Ebben a zavaros homályban, ami az élet,
minden nap fölfénylik, újraéled
bennem a remény, hogy létezel.
Valóság vagy és megteszel
mindent - mint én is -, hogy rámtalálj,
míg lehet…
A szélbe súgom: Itt vagyok!
Nézd: fölöttem felragyog
egy csillag, és hozzám vezet.
Árnyék terjed, madár riad,
kén-füst felhőt hord a szél.
Fát szaggat: lehull, fuldoklik
a porban egy piros levél.
Éltek itt egykor tündérek is
- még érzem lelkük illatát -,
de eltüntették Mammon hívei
emlékük minden más nyomát.
Ma másfélék a varázslatok.
Vad morajjal húz a gép.
Villanás: egy város halott.
Az Ég szívébe ég a kép.
Almádi Róza
Versek.Vajúdók, igazak, kemények,
lágyak, merészek, szépek, bájolók..
A csodákat másnak meghagyom,
hadd legyek én elröppenő ének.
Költők. Lánggal égők, bölcsek, tanítók,
Sorskönyvet írók, kedves koboldok…
Hadd legyek én csak világ bolondja,
kit másra ne, szeretni tanítsatok!
Ne kérdezzetek, mit miért mondok,
teszek, s ha felelőtlenül pár sort leírok,
„Nincs alku - én hadd legyek boldog”
mentség sincs és nincsenek válaszok.
A tiszta lap számomra izgalom, remény: hosszan nézem, és érzem a bizsergést, amit a kincsvadászok éreznek…
Mert a tiszta lapon hamarosan betűk jelennek meg: sokasodnak, cserélődnek, szétválnak, összeállnak, valami készül, forrósodik a levegő…
A kincset, ami itt van belül, magadban - tudod, érzed - ki kell bányászni,
és nem mindig sikerül.
De van, hogy igen: „a legnagyobb lélek szökken beléd”, és egyszer csak ott van a semmi helyén a drágakő: a vers.
Régen sokszor elért,
most megint, pár
kegyelmes pillanat.
Végtelen égi tereken
futott a gondolat.
Megmártózott a csillagfényes éjben,
és szétszórta, ami rátapadt:
Csillagporos most minden
szeretteimtől származó kacat,
és ragyog minden molekula,
ami belőlük bennem megmaradt.
Kegyelmi állapot:
Éled sok kedves,
ölelő mozdulat.
Az öreg, gyerekkori ház,
most újra rám vigyáz,
a vakfoltos, vén tükör
sejtelmes fényben tündököl.
Valaki végigsimítja az arcom:
könnyű, gyermeki a szívem.
Elalszom.
Rosszul indul az éjszaka:
hibát jelez a szervezet.
Ahogy a szél is össze-vissza fújt ma,
nem tudni azt sem, honnan érkezett
a fájdalom. De fáj nagyon.
Valami elveszett.
Egy emlék-szelet segít:
Egy szép-hangú madár
énekel fölöttem az almafán
a szerelemről, s hogy indulna már
a végtelen kék égbe fel,
- párjára vár.
Elalszom. Az álom varázsol:
gyorsan emelkedek.
Semmi nem fáj már,
mindent elengedek:
suhanunk, boldog madárpár
- míg föl nem ébredek.
A Hold mesélte egy meleg nyári éjszakán, amikor nem tudtam aludni – telihold volt, persze -, és kedvenc eperfám alatt ülve beszélgettem a szélesen mosolygó öregúrral:
A világegyetem két távoli sarkában született két csillag: egy kék (ő fiú volt) és egy vörös (ő meg lány). Olyan messze voltak egymástól, hogy fényük csak nagyon sokára ért el a másikhoz, de amint meglátták egymást, azonnal szerelemre gyulladtak egymás iránt. Letértek pályájukról és elindultak egymás felé. Sokezer éven át rohantak iszonyú sebességgel mire végre találkozhattak. Olyan hevesen csapódtak egymásba, hogy anyaguk összeolvadt, és lángolni kezdett, miközben óriási darabok szakadtak ki belőlük és keringeni kezdtek körülöttük: gyermekeik, a bolygók.
Eggyé váltak, ma már csak úgy hívjuk őket, vagyis őt: a Nap. Legszebb, legkedvesebb gyermeke a harmadik bolygó, a Föld, amely a legtöbb szeretetet kapta, kapja, és így is nevelték: fő törvénye a szerelem legyen, élőlényei is eszerint éljenek.
- És mi lesz, ha a pénz legyőzi a szerelem törvényét? – kérdeztem aggodalmasan – mostanában úgy tűnik, van rá esély.
- Akkor kihal az emberiség, és egy olyan faj lesz a bolygó irányítója, amelyik hű marad a legfőbb törvényhez – válaszolta az öreg Hold, miközben egy felhő vonult át a homloka előtt.
De aztán újra mosolyogni kezdett: - Én nem hiszem, hogy a szerelem legyőzhető!
Én sem – mondtam rövid gondolkodás után, aztán bejöttem a szobába, leültem a gép elé és leírtam a Hold meséjét. Ti is gondolkodjatok el rajta!
A sebhelyes lelkű embereket szeretem, magam is közéjük tartozom. Akiknek minden lelki kapcsolat fontos, és ha elszakad a szál, seb marad utána. Előbb vagy utóbb beheged ugyan, de meg-megsajdul a sebhely, ha valaki vagy valami – tárgy, esemény, mozdulat, hang, iromány, illat, helyszín, stb. – fölidézi az egykori lelki társat.
Közeli hozzátartozó halála még idős korban is mély seb, idő előtti távozása meg egyenesen amputáció. Sokáig, akár életünk végéig érezzük – az elvesztett végtag fantom-érzetéhez hasonlóan – a másikat…
Melegítsd a világ lelkét!
(Ha nem akarsz jégvirágot a szívedre…)
Ha csak megsimogatod a kutyád fejét, de méginkább, ha egy embertársad tapasztalja meg szeretetedet: egy csomó láthatatlan energiát indukálsz, ami végigszalad a Nagy Áramkörön. A Nagy Áramkör mindenkit összeköt mindenkivel: ha jót tettél, a világ összes lakója kap belőle egy kis energiát: meleget,
ha rosszat: mindenkitől elvettél valamennyit. Ha sokan vannak, akik sokszor tesznek jót: melegszik az Emberiség Lelke (a Nagy Áramkörrel összefűzött lelkek összessége), ha a rosszak kerülnek többségbe (és van okunk aggódni, hogy így lesz: Mammon ragyog), a Lélek kihűl.
A globális fölmelegedés hiába produkál majd 40 fokos nappalokat, dideregni fogunk, mint a mesebeli király, és végül nyomorultul elpusztulunk, emberek,
fagyott szívünkön jégvirágok nőnek, amelyeket már csak utódaink – talán kutyáink (Clifford D. Simak „A város” c. díjnyertes scifijében ezt jósolja) – tudnak majd megcsodálni, amíg meg nem rontja őket is Mammon és a többi, lelket vakító, mérgező isten…
Amikor a párom hazaérkezik, átöleljük egymást. Szelíd ölelés ez, nem a szeretkezést előkészítő szenvedélyes - a megsokszorozódás, az egész emberré válás rítusa. Hosszan tartjuk egymást, és közben érzem, hogyan alakulok át: Régi ölelések emléke tör föl elemi erővel - anyám ölelhetett így kisgyerekkoromban. A tiszta, erős szeretet hatalmasra nőve borít el.
Az a talpalatnyi föld, amelyen állunk, pár percre a lelkes világ egyik kitüntetett pontjává válik: nagy, lüktető piros folt a világ szeretet-térképén.
Simogató meleg áramlatok indulnak innen: a közeli fák lombja megmozdul, amint a madarak közelebb húzódnak párjukhoz,
a közeli és távolabbi házakban és tereken pár percig kedvesebben néznek egymásra az emberek: párok, családtagok és idegenek.
Féltem, menekültem.
A szívem darabokban.
Sötét árnyaimat öltem
mély titok-zugokban.
Végül, kis tisztásra értem,
földerengett a fény valahonnan.
Valaki átölelt, imát mormolt értem,
és bűvös forrás fakadt a nyomomban.
