Amikor velem vagy, varázsolni tudok  – mondta a fiú. -  Épp most hoztam le neked egy csillagot – mutatta a tenyerét, amelyben egy piros drágakő lüktetett.

- Nem kell – mondta a lány – nem szeretem a drágaköveket. A csillagokat szeretem, de csak az égen.
Ahogy a napfény melegét, meg a szellő simítását, meg a fákat, meg a madarakat. Az állóvizek nyugalmát, a folyóvizek csobogását, a kék eget, a zöldellő réteket, a virágokat. A szerelmes nappalokat és a selymes éjszakákat, veled.

Átölelte a fiút és a szemébe nézett: Azt intézd el, varázslóm, hogy szép legyen a világ, amiben élünk.
A fiú ráfújt a csillagra és az visszaszállt a helyére.
- Így lesz – mondta, és a világ megváltozott amerre jártak.

Remélem, ide is eljutnak előbb vagy utóbb!