Fölléptem a levegőbe, mintha egy láthatatlan lépcsőn állnék, aztán lebegni kezdtem. A testem megindult a levegőben, csak úgy, sem a lábamat, sem a kezemet nem kellett mozdítani hozzá, de természetesnek éreztem mindent. Először csak néhány centivel siklottam a talaj fölött, aztán kb. egy méterrel, könnyedén haladtam, hangtalanul. Az erdőhöz érve kissé feljebb emelkedtem, a fák koronája fölé, egy kicsit megálltam ott, lebegve, nyugodt gyönyörűséggel nézegettem a lentről régen ismerős, de most egészen más arcát mutató tájat, aztán továbblendültem a folyó felé. Érdekes módon, csak itt jutott először eszembe, hogy leeshetek - tudok úszni, de most egyetlen porcikám sem kívánta a hideg vizet a kellemes, meleg burok helyett.
Kellemes, meleg burok? Éjjel, az erdő és a folyó fölött? És ha éjjel van – mert ezt most már teljes bizonyossággal éreztem -, hogy láthattam mégis olyan jól mindent? A következő pillanatban rájöttem, hogy csak álmodom, lassan a szememet is kinyitottam. Pislogtam párat, még csak hajnalodott, de már egyáltalán nem voltam álmos, felhúztam a rolót, felöltöztem, és a fotelbe ülve néztem egy darabig, hogy erősödik fokozatosan a fény. Aztán fölkeltem és kiléptem a kertbe. Az egyik ismerős rigófészekhez mentem, és ahogy a fa alá értem, ugyanúgy ahogy az előbb, álmomban, fölléptem a levegőbe. Lebegni kezdtem! Nem lepődtem meg túlságosan, valahogy... számítottam rá, még nagyon erősen élt bennem az álmom... Egyre magasabbra emelkedtem, és amikor fölértem a fészekhez, megsimogattam a rigó fejét, egy pillanatra fel is emeltem, hogy megnézzem alatta a tojásokat. Aztán szépen visszalebegtem a földre. Bejöttem a szobába, leültem a fotelbe és elszundítottam.
Amikor újra fölébredtem, már reggel volt. A Nap ragyogott, a madarak énekeltek, az utcán elzúgott egy autó. És… nem voltam biztos benne, hogy tényleg fölkeltem-e korábban a fotelből, valóban jártam-e odakint, repültem-e.
Kipróbálom újra, gondoltam.
De amint mentem kifelé, egyre biztosabban éreztem, hogy nem fog sikerülni. Odaértem a fa alá, hitetlenül megpróbáltam föllépni a levegőbe, és persze: nem sikerült.

Na ugye!, gondoltam megkönnyebbülten. Micsoda marhaság!
És milyen jó, hogy korábban sem történt meg: Mit szólnának az emberek!

De vannak különös, féléber hajnalok, amikor világosan érzem, hogy mégiscsak lebegtem akkor,

és félek, hogy a következő olyan hajnalon, amikor minden megtörténhet, talán megteszem újra. (És valaki meglát, aztán jön a máglya: utálom a füstöt is, a nagy hőséget is… :)