J.J. Cale

Ugyan hogy lehetne

szerelembe esve

félni a holnapot?

Mikor édessége

elvarázsol, a napod

mesevilággá változik:

Minden gond feledve,

és a csillagporban

- mint gyerekkorodban -

felragyog millió csoda,

bűbáj ígérete.

És száll a kék madár,

és te is vele...

Hogy is lehetne

élni nélküle.

Elállt az eső. Az ég borultan,

de lágyabban nézett le már.

És megfogant a halk remény,

hogy jön a megváltó sugár.

De mire megjött végre a fény,

este volt, a napnak vége már,

és nem tudtam igazán örülni annak

hogy rámborul a csillagos határ.

Csak álltam a tócsák közt hallgatag,

fölöttem moccant egy madár,

és nem csak láttam, éreztem is,

hogy reszket a víz tükrén a csillag-ár.

Álmok szállnak az éjszakában.

Mennyi sóhaj!

Néhány pillangó közt

sok magányos jaj

lebeg

az árkolt világ fölött.

Hol vagytok kedvesek?

Simogató, rokon lelketek

nélkül az elvadult

Mammon-világban

vakon tapogatózva

keresnek kezeket a kezek.

De fémhideg falak mindenütt.

Gőgösen peng a pénz,

az élet: a szívmeleg elveszett.

 Elvégeztetett?

Szanaszét

csókolom

a száját,

a szemét:

nem volt még

gyönyörűbb a lét,

mint ezen a délutánon.

Csak tartson még

kicsikét

a mámor,

hadd tartsam

egy kicsit még

a karjaimban

ringatva édes álmom.

És közben kék az ég

és bíbor az esti felhő:

soha még

nem volt ily

csodaszép

a világ,

mint ezen a délutánon.

Már nagyon rég

találkoztam angyalokkal

igaz álmaimban.

Félnek:

árnyak ólálkodnak

lélek-kútjaimban.

Tisztulnék én:

megelevenednék

izzó pirkadatban.

Csak hát a sors kivár:

a fényözön jönne rég,

de nagy felhő áll felettem

mozdulatlan.

Tündérek álma: mély, tiszta forrás,

belőle indul fehér kavicsok közt

egy csilingelő patak.

Álomvirágok nőnek partjain,

vizében apró, színes halak

az ég tükörcserepeivel játszanak.

Csobogása gyógyít:

lelkedből pillangót varázsol:

megszépülnek szürke társaid

ahogy a szeretet kitör

    börtönéből...

Nézed őket és csodálkozol...

Szörnyeink szertefoszlanak

a csoda-patak virágos partján,

megváltott testvéreim ragyognak.

Csobogj sokáig!

Bűvölj örökké kis patak,

így ahogy megálmodtalak...

Már

nincs vér az érben,

hófehérben

nyugszik a táj

időtlen térben.

Bent is súlyos a csend.

Hiába volt tele a pince,

megroppant a ház gerince:

üszkös emlékek

hevernek szerteszét.

Szellemként bolyong,

teng-leng a lét.

Pedig

voltam én is

- vagy csak álom? -

fiatalon, örök nyáron,

lobogó szívvel, hajjal,

fészket rejtő gallyal,

millió virággal áldott

erdőn, réten, Duna-gáton.

De hol van már

a fiatal nyár?

Eltűnt mindörökre,

apró örömökre

vágyunk csupán:

akármi szépre,

jó szóra, melegre,

fényre.

És ne félj:

a fény meg is jön.

Mindig visszatér

a borús napok után:

jeget tör, szétárad,

szívünkbe is befér.

És ha repeszti is a jég,

és mállik is a szikla,

anyagát a föld

tavasszal beissza:

életet ad a magnak.

Te is adj magadnak

békét.

A vízen kacsák ringatóznak.

Az égen fehér vitorla.

Színes levelek peregnek

fodros vízsodorba.

Egy vadvirágon szitakötő ragyog,

a fűszálakon harmatcsillagok.

De hiába cirógat a napsugár,

a fákat nem nyugtatja már:

riadtan zizegnek, s adóznak 

minden szellőrezdülésnek:

avarréteg alatt kutat

élelemért a madár.

S egy ökörnyál apró kosarából

távolról int búcsút

szeszélyes szeretőnk: a nyár.

Fölöttem, az égen

szálldos egy madár.

Ismerős,

mintha kezdettől

itt körözne már.

Karcsún suhan, végül

lágyan vállamra száll.

Remélem, örökre

velem marad már.

Susognak a fák.

Bogár mászik, homok pereg,

a rét fölött egy ölyv kereng.

Az ember megáll és elmereng...

A fűben harmatcsepp-ékszerek,

az égen lágy ívű vonalak, jelek:

kondenzcsíkok, felhő-részletek.

Valaki őriz:

érzem, most csak nekem

ömlik a fény a végtelen

szélesre nyitott ablakán.

Gólya lépdel, fölrebben, leszáll.

Az ölyv vijjogását hallani.

A nagy folyó illata leng,

most kéne szerelmet vallani

valakinek…

De gazdag a csend is itt:

gólyahír, pipacs,

boglárka, sáska, lepke, fű

és pipacsok megint.

A szöszke szellő kacéran meglegyint:

és fölizzik a parázsló reménykedés,

hogy lesz még ölelés,

lesz majd társ megint.

Én nem tudom

hogy m'ért szürke az ég

akkor is, mikor süt a nap.

Hogy miért kevés a mosoly,

és sok a gond.

De húnyt szemmel még látom:

lágy fényben leng lomb,

és hallom mesélni a tücsköket

egy kedves és nyugodt világról…

És érzem: az a normális,

ez itt: a bolond.

A fémes, gépies ridegség világa,

hazug reklámok, szólamok,

a „nagyüzem”:

pénz-szagtól őrült,

rohanó emberek,

minden így vagy úgy „szerzett”

csillogva mérgező

élettelen vagyon:

szürreális vízió csupán.

S egycsapásra eltűnik majd

egy vakító fényű hajnalon.

Éjszaka: szárnyak suhognak,

óriás madarak vonulnak

valahová.

Alattuk állok,

jelükre várok,

úgy mennék én is…

vajon hová?

Mindegy, emelkedek,

mindent elengedek,

suhanok némán

velük

akárhová.

A tiéd lehet, hogy alszik épp,

de hidd el: mindannyiunkban él.

És csodálatossá varázsol bennünket,

hogyha a lelkünk összér.

ismerős  lesz

libbenő, lágy

és szeretnivaló, nagyon

halványkék ködből tűnik majd elő

a legszebb álmom utáni hajnalon

Valaki jön értem, érzem.

Készülődik egy nagy változás.

Talán zuhanás lesz, talán emelkedés.

Büntetés? Feloldozás?

Valami jön, remélem értem:

talán egy szebb világ.

Nézd, a korhadt törzsből is

az égre néz a gyönge ág.

Néha nem tudom,

hogy a Kaszás kóstolgat-e,

vagy egy másfajta változás

nagy felhője takarja a napot.

Hogy szédülés vagy szédület

ez a különös homály,

ami bizonytalanná teszi a holnapot.

Ha nem a vég jön el,

talán egy szebb világ:

Korhadt törzsből sarjadva biztat

megújulásra egy fiatal ág.

Szeretem a madarakat,

és ők is engem.

Dalaikra gyakran válaszol a lelkem

és ők megérzik: közel jönnek hozzám,

beszélgetünk.

Álmaimban gyakran

magam is madár vagyok,

és a magasban lebegek, suhanok 

az emberi kicsinyességek fölött.

A múlt század ötvenes éveiben és a hatvanasok elején voltam gyerek (1951-ben születtem). Egy olyan korszakban, amikor kevés ember érezte jól magát ebben az országban. 
Nekem mégis boldog gyerekkorom volt.
Miért? 
Elsősorban szüleim szeretete miatt: az a kisgyerek, akit szeretnek a szülei, akármilyen körülmények között is jól érzi magát.     
És nem csak a szüleim szerettek. A nagy tragédiák után – a falunak több mint 100 lakosa pusztult el Auschwitzban, és 38 egy bombatámadásban – kezdett magához térni a közösség, kezdett örülni az életnek, akármilyen nehéz volt is. Az egész falu egy biztonságos, meleg fészeknek tűnt nekem akkor, csupa rokonnal, baráttal és kedves ismerőssel. (Különösen, hogy apám tanár, anyám óvónő volt, az egész falu ismerte és szerette őket, 
anyámat nagyon: imádta az apróságokat, azok – és szüleik – meg őt.)

És: Szép volt a falum, tele játszóhelyekkel, és titkokkal. 
Az Ákoskert, amelynek százéves platánfái alatt késő estig rúgtuk a gumilabdát, a Bírógödre, amely nyáron kiváló lubickoló-, télen remek korcsolyázó-hely volt, kicsiknek is biztonságos a maga 30-40 cm-es mélységével, ráadásul a falu közepén. Télen a foci helyett a hoki volt a Játék: Sötétedésig ütöttük a „pakkot” a parton talált görbe botjainkkal, prolikorcsolyáink karmai minden télen elnyűttek legalább egy cipőtalpat – de akkor még voltak cipészek a faluban!
Földerítésre hívogatott a titokzatos, fákkal már sűrűn benőtt, elhagyatott öregtemető, meg a zsidótemető, ahol az állati csapásokon kúszva-mászva több mint százéves sírköveket is lehetett találni. 
A romos zsinagóga (azóta fölújították, Europa Nostra díjat kapott), a hatalmas folyó, az ártéri erdő, a rét, és a Határ: 
Szőlőkkel, gyümölcsösökkel, akácligetekkel, nyulakkal, őzekkel, rókákkal, 
meg persze fácánokkal, pacsirtákkal, és egy csomó más madárral, amelyek fészkeire, ha nagyritkán rátaláltunk, a tojásokat, vagy fiókákat úgy csodáltuk, mintha kincsekre bukkantunk volna.
Mind izgalmas helyszín volt, de a két legnagyobb kedvenc mégiscsak a Duna – a réttel és az ártéri erdővel -, meg a Határ volt, mese-birodalmunk két legértékesebb tartománya.

szem a szembe

szó a szívbe

fény magányos szürke létbe

száj a szájra

tűz a vérbe

összeforrva

lázban égve

Régen sokszor elért,

most megint pár

kegyelmes pillanat.

Végtelen égi tereken

futott a gondolat.

Megmártózott a csillagfényes éjben,

és szétszórta, ami rátapadt:

Embernemjárta rengetegben

varázsvirágot rejt a gyom.

Egy istenáldott hajnalon

a hűvös harmat átszivárog

a bűvös szirmokon,

és a kehelyből kicsordul

egy villódzó

halványkék illat.

 Néha úgy érzed,

bölcsebb lenne kötni 

jó megalkuvásokat.

Nem harcolna benned folyton

az erős szeretetvágy

és makacs öntudat.

Mélyről szakadó sóhajok,

forrongás, robbanó indulat,

aztán sötét, néma csend…

De a szerelem villámai alatt

világos: azért tiéd a világ,

mert megőrizted benne önmagad.

(álomkép-foszlányok)

A szó sziszegve visszaszúr.

Ló forgolódik vadul,

a fűszál csendben meglapul,

egy toll forogva földre hull…

(rossz kábulat)

Az égen különös, vad jelek:

vörös-fehérek, fejthetetlenek.

Látom jól ismert világom,

de árnyak a felejthetetlenek.

(föloldozás)

Madárdal tör rossz varázslatot,

virágillatból gyógyító párlatot

kever a harmat és a szél.

Apró kutyám térdemhez ér.

És visszatér a vér az érbe,

visszakerülök a térbe,

távolodik a furcsa csend,

lassan helyreáll a rend

(egy időre).

József Attila - Eszmélet 12. vsz.

Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,

hogy szállnak fényes ablakok

a lengedező szösz-sötétben.

Így iramlanak örök éjben

kivilágított nappalok,

s én állok minden fülke-fényben,

én könyöklök és hallgatok.