Ahogy a mag lapul,

tetszhalottként a föld alatt,

úgy éltem én is

- fogyó reményen -

a hosszú tél alatt.

Most forrásként tör föl bennem

a rejtett élet-indulat.

Ibolya-illatban fürödtem:

A fagynak nyoma sem maradt.

Az újjászületés izgalmában égek

- mint minden tavasszal -

új szerelem-lázban:

Szirmokkal szememben,

csók-vággyal a számban

- milyen kék ma az ég! -,

napfény-glóriában.