ismerős  lesz

libbenő, lágy

és szeretnivaló, nagyon

halványkék ködből tűnik majd elő

a legszebb álmom utáni hajnalon

Valaki jön értem, érzem.

Készülődik egy nagy változás.

Talán zuhanás lesz, talán emelkedés.

Büntetés? Feloldozás?

Valami jön, remélem értem:

talán egy szebb világ.

Nézd, a korhadt törzsből is

az égre néz a gyönge ág.

Néha nem tudom,

hogy a Kaszás kóstolgat-e,

vagy egy másfajta változás

nagy felhője takarja a napot.

Hogy szédülés vagy szédület

ez a különös homály,

ami bizonytalanná teszi a holnapot.

Ha nem a vég jön el,

talán egy szebb világ:

Korhadt törzsből sarjadva biztat

megújulásra egy fiatal ág.

Szeretem a madarakat,

és ők is engem.

Dalaikra gyakran válaszol a lelkem

és ők megérzik: közel jönnek hozzám,

beszélgetünk.

Álmaimban gyakran

magam is madár vagyok,

és a magasban lebegek, suhanok 

az emberi kicsinyességek fölött.

A múlt század ötvenes éveiben és a hatvanasok elején voltam gyerek (1951-ben születtem). Egy olyan korszakban, amikor kevés ember érezte jól magát ebben az országban. 
Nekem mégis boldog gyerekkorom volt.
Miért? 
Elsősorban szüleim szeretete miatt: az a kisgyerek, akit szeretnek a szülei, akármilyen körülmények között is jól érzi magát.     
És nem csak a szüleim szerettek. A nagy tragédiák után – a falunak több mint 100 lakosa pusztult el Auschwitzban, és 38 egy bombatámadásban – kezdett magához térni a közösség, kezdett örülni az életnek, akármilyen nehéz volt is. Az egész falu egy biztonságos, meleg fészeknek tűnt nekem akkor, csupa rokonnal, baráttal és kedves ismerőssel. (Különösen, hogy apám tanár, anyám óvónő volt, az egész falu ismerte és szerette őket, 
anyámat nagyon: imádta az apróságokat, azok – és szüleik – meg őt.)

És: Szép volt a falum, tele játszóhelyekkel, és titkokkal. 
Az Ákoskert, amelynek százéves platánfái alatt késő estig rúgtuk a gumilabdát, a Bírógödre, amely nyáron kiváló lubickoló-, télen remek korcsolyázó-hely volt, kicsiknek is biztonságos a maga 30-40 cm-es mélységével, ráadásul a falu közepén. Télen a foci helyett a hoki volt a Játék: Sötétedésig ütöttük a „pakkot” a parton talált görbe botjainkkal, prolikorcsolyáink karmai minden télen elnyűttek legalább egy cipőtalpat – de akkor még voltak cipészek a faluban!
Földerítésre hívogatott a titokzatos, fákkal már sűrűn benőtt, elhagyatott öregtemető, meg a zsidótemető, ahol az állati csapásokon kúszva-mászva több mint százéves sírköveket is lehetett találni. 
A romos zsinagóga (azóta fölújították, Europa Nostra díjat kapott), a hatalmas folyó, az ártéri erdő, a rét, és a Határ: 
Szőlőkkel, gyümölcsösökkel, akácligetekkel, nyulakkal, őzekkel, rókákkal, 
meg persze fácánokkal, pacsirtákkal, és egy csomó más madárral, amelyek fészkeire, ha nagyritkán rátaláltunk, a tojásokat, vagy fiókákat úgy csodáltuk, mintha kincsekre bukkantunk volna.
Mind izgalmas helyszín volt, de a két legnagyobb kedvenc mégiscsak a Duna – a réttel és az ártéri erdővel -, meg a Határ volt, mese-birodalmunk két legértékesebb tartománya.

szem a szembe

szó a szívbe

fény magányos szürke létbe

száj a szájra

tűz a vérbe

összeforrva

lázban égve

Régen sokszor elért,

most megint pár

kegyelmes pillanat.

Végtelen égi tereken

futott a gondolat.

Megmártózott a csillagfényes éjben,

és szétszórta, ami rátapadt:

Embernemjárta rengetegben

varázsvirágot rejt a gyom.

Egy istenáldott hajnalon

a hűvös harmat átszivárog

a bűvös szirmokon,

és a kehelyből kicsordul

egy villódzó

halványkék illat.

 Néha úgy érzed,

bölcsebb lenne kötni 

jó megalkuvásokat.

Nem harcolna benned folyton

az erős szeretetvágy

és makacs öntudat.

Mélyről szakadó sóhajok,

forrongás, robbanó indulat,

aztán sötét, néma csend…

De a szerelem villámai alatt

világos: azért tiéd a világ,

mert megőrizted benne önmagad.

(álomkép-foszlányok)

A szó sziszegve visszaszúr.

Ló forgolódik vadul,

a fűszál csendben meglapul,

egy toll forogva földre hull…

(rossz kábulat)

Az égen különös, vad jelek:

vörös-fehérek, fejthetetlenek.

Látom jól ismert világom,

de árnyak a felejthetetlenek.

(föloldozás)

Madárdal tör rossz varázslatot,

virágillatból gyógyító párlatot

kever a harmat és a szél.

Apró kutyám térdemhez ér.

És visszatér a vér az érbe,

visszakerülök a térbe,

távolodik a furcsa csend,

lassan helyreáll a rend

(egy időre).

József Attila - Eszmélet 12. vsz.

Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,

hogy szállnak fényes ablakok

a lengedező szösz-sötétben.

Így iramlanak örök éjben

kivilágított nappalok,

s én állok minden fülke-fényben,

én könyöklök és hallgatok.

Űzzük el a hideg telet

(Drive the cold winter – Owain Phyfe)

Üdv a napoknak melyek áldottabbak

mint bármely része az évnek.

Szegény és gazdag is örvendez, ujjong

az éjszakák gyönyörben égnek.

Minden vidám ember áldott,

ki a legjobbat teszi, mit tehet:

felejtve  gondot, verssel és dallal

űzi a hideg telet.

Ostoba most ki dühösködik,

kis bosszúságokon töpreng.

Ha dühöt keres, ne fordulj hozzá,

otthonát ne látogasd meg.

Felejtsd el most a könyveket,

melyek a halálról szólnak.

Áldozd a hosszú éjszakákat

az élvezetnek, és a bornak.

 
Ez az idő mulatsággal teljen:

a szomszédok jöjjenek össze.

Egymás iránt szeretetben

a tűznél egymás vállát ütve.

Régi sérelmek korsóba fojtva,

öreg és ifjú nevet.

Minden bánatot félredobva

űzzük a hideg telet.

 A lélek a végtelenbe réved:

Egy fénysugár a fénytelenbe téved,

és megvilágít egy rég felejtett képet:

gyönyörű gyerekkorom egy pillanatát.

Ölelj át Kedves!

Szoríts magadhoz teljes erőddel,

míg e bomló világ agóniája tart.

Míg megszilárdul végre egy sziget,

ahol újrakezdhetjük az életet.

Lehet, sokat kell várnunk.

De csak álljunk. Összefonva-kötve

- emlékszobor: szeretet, bronzba öntve -

egy olyan világról álmodj velem,

ahol valódi lesz megint a szerelem.

Nézd, az ég tűzben ég:

én gyújtottam a tüzet.

Nézd, a kék maradna még,

de nem lehet, már nem lehet.

A szívem kincsekkel telve még,

és úgy adnám!, de nincs kinek.

Egy csillag ragyog fölöttem,

de nem mutat utat senkinek.

A felhő a földre vágyik.

Messze lát és messze látszik,

nappal, holddal parolázik,

de nyugalma nincs sehol.

Közel az ég, selymes a lég,

sokan nézik vágyakozva:

- Hogy suhan! -,

de érzi, otthona

nem itt van, fent:

odalent.

Űzi, hajtja a szelet:

találjon több permetet

hogy megállapodhasson végre:

boldog cseppekben leérve

bújhasson a puha földbe

- bizonságos, meleg ölbe -,

odalent.

Fölléptem a levegőbe, mintha egy láthatatlan lépcsőn állnék, aztán lebegni kezdtem. A testem megindult a levegőben, csak úgy, sem a lábamat, sem a kezemet nem kellett mozdítani hozzá, de természetesnek éreztem mindent. Először csak néhány centivel siklottam a talaj fölött, aztán kb. egy méterrel, könnyedén haladtam, hangtalanul. Az erdőhöz érve kissé feljebb emelkedtem, a fák koronája fölé, egy kicsit megálltam ott, lebegve, nyugodt gyönyörűséggel nézegettem a lentről régen ismerős, de most egészen más arcát mutató tájat, aztán továbblendültem a folyó felé. Érdekes módon, csak itt jutott először eszembe, hogy leeshetek - tudok úszni, de most egyetlen porcikám sem kívánta a hideg vizet a kellemes, meleg burok helyett.
Kellemes, meleg burok? Éjjel, az erdő és a folyó fölött? És ha éjjel van – mert ezt most már teljes bizonyossággal éreztem -, hogy láthattam mégis olyan jól mindent? A következő pillanatban rájöttem, hogy csak álmodom, lassan a szememet is kinyitottam. Pislogtam párat, még csak hajnalodott, de már egyáltalán nem voltam álmos, felhúztam a rolót, felöltöztem, és a fotelbe ülve néztem egy darabig, hogy erősödik fokozatosan a fény. Aztán fölkeltem és kiléptem a kertbe. Az egyik ismerős rigófészekhez mentem, és ahogy a fa alá értem, ugyanúgy ahogy az előbb, álmomban, fölléptem a levegőbe. Lebegni kezdtem! Nem lepődtem meg túlságosan, valahogy... számítottam rá, még nagyon erősen élt bennem az álmom... Egyre magasabbra emelkedtem, és amikor fölértem a fészekhez, megsimogattam a rigó fejét, egy pillanatra fel is emeltem, hogy megnézzem alatta a tojásokat. Aztán szépen visszalebegtem a földre. Bejöttem a szobába, leültem a fotelbe és elszundítottam.
Amikor újra fölébredtem, már reggel volt. A Nap ragyogott, a madarak énekeltek, az utcán elzúgott egy autó. És… nem voltam biztos benne, hogy tényleg fölkeltem-e korábban a fotelből, valóban jártam-e odakint, repültem-e.
Kipróbálom újra, gondoltam.
De amint mentem kifelé, egyre biztosabban éreztem, hogy nem fog sikerülni. Odaértem a fa alá, hitetlenül megpróbáltam föllépni a levegőbe, és persze: nem sikerült.

Na ugye!, gondoltam megkönnyebbülten. Micsoda marhaság!
És milyen jó, hogy korábban sem történt meg: Mit szólnának az emberek!

De vannak különös, féléber hajnalok, amikor világosan érzem, hogy mégiscsak lebegtem akkor,

és félek, hogy a következő olyan hajnalon, amikor minden megtörténhet, talán megteszem újra. (És valaki meglát, aztán jön a máglya: utálom a füstöt is, a nagy hőséget is… :)

Ahogy a mag lapul,

tetszhalottként a föld alatt,

úgy éltem én is

- fogyó reményen -

a hosszú tél alatt.

Most forrásként tör föl bennem

a rejtett élet-indulat.

Ibolya-illatban fürödtem:

A fagynak nyoma sem maradt.

Az újjászületés izgalmában égek

- mint minden tavasszal -

új szerelem-lázban:

Szirmokkal szememben,

csók-vággyal a számban

- milyen kék ma az ég! -,

napfény-glóriában.

Amikor velem vagy, varázsolni tudok  – mondta a fiú. -  Épp most hoztam le neked egy csillagot – mutatta a tenyerét, amelyben egy piros drágakő lüktetett.

- Nem kell – mondta a lány – nem szeretem a drágaköveket. A csillagokat szeretem, de csak az égen.
Ahogy a napfény melegét, meg a szellő simítását, meg a fákat, meg a madarakat. Az állóvizek nyugalmát, a folyóvizek csobogását, a kék eget, a zöldellő réteket, a virágokat. A szerelmes nappalokat és a selymes éjszakákat, veled.

Átölelte a fiút és a szemébe nézett: Azt intézd el, varázslóm, hogy szép legyen a világ, amiben élünk.
A fiú ráfújt a csillagra és az visszaszállt a helyére.
- Így lesz – mondta, és a világ megváltozott amerre jártak.

Remélem, ide is eljutnak előbb vagy utóbb!

A kocsi másik végéből rápillantott egy lány. Csak egy villanás volt, de a fiú érezte, hogy valami nagy dolog történt: A szeméből a lelkébe hatolt a bűbáj, a teste bizseregni kezdett a feje búbjától a sarkáig.
Figyelte lányt, aki a következő megállónál leszállt. A fiú félig öntudatlanul, még mindig kábultan a varázsütéstől, követte.

A lány nem nézett vissza, de a fiú tudta, hogy érzi a jelenlétét, és szeretné is, ha a nyomában maradna: amikor egyszer próbaképp megállt, megállt a lány is.
Egy ligetbe értek, egy tóval a közepén, amelyen egy fahíd ívelt át. De a lány nem ment föl a hídra. A tó körül padok álltak, ezek egyikéhez ment, és rákönyökölve a támlára nézte a vizet. A fiú melléért, ő is rákönyökölt a pad hátára.
Csak ekkor fordult felé újra a lány és nézett újra a szemébe. Most nem volt varázsütés, csak egy mély, nyugodt, biztos érzés: egymáshoz tartoznak. Mint a testvérek, mint anya és gyermeke, mint férfihoz nőtársa és viszont.

Egy madárraj húzott el a fejük felett,

egy csillag bújt elő a felhőrongyok közül és bátorítóan mosolygott le rájuk.

A tószéli nádasban megszólaltak a békák, de csak halkan, megilletődve, el-elhallgatva olykor, előbújt a Hold is, és ezüst tükörré változtatta a tavat.

A következő percben enyhe szellő érkezett: gyengéden megsimogatta a bokrok leveleit,

és a tótükröt ezer meg ezer apró darabra törve
fel felvillanó fénypontok játék-varázslatával kápráztatta el őket.

És akkor hirtelen megérezték, megértették, hogy a természet nekik kedveskedik:
vonzalmuk óriás-ereje meghajlította a teret és megállította az időt: a Szerelem diadalittasan birtokba vette a világnak ezt a kis darabját.
A fiú gyöngéden kezébe vette a lány arcát,  összesímultak, átölelték egymást, és csak ekkor következett a csók.

Egy kisfiú sétált arra az anyjával és fölkiáltott: Nézd, anyu, korona van a fejükön!
Az anyuka odanézett, valamit látott is, de csak a racionalitás szemüvegén keresztül:
- Biztosan a szemközti lámpa fénye csillog a hajukon. - mondta.
- Nem. - mondta a kisfiú makacsul. - Korona van a fejükön.
Az anyuka elmosolyodott: Királyfiról meg királylányról mesélt az óvónéni az oviban?
Igen, mondta a kisfiú, de ezeknek a fején is ott volt!
Persze, persze, mondta az anyuka. Biztos a meséből léptek ki, hogy téged meglepjenek.
Biztos… mondta tűnődve a kisfiú, és aznap éjjel szépet álmodott…

jó versben jó szavak

szállni tanítanak

mártózni az égben

szerelem tüzében

tisztulni mély tóban

frissen hullott hóban

megpihenni fák közt

alkonyodóban

újjászületni majd

a hajnali fényben

csillagként ragyogni

titkos küldetésben

szem a szembe

szó a szívbe

fény magányos szürke létbe

száj a szájra

tűz a vérbe

összeforrva

lázban égve

(Majdani "Összes verseim" elé)

Máshoz nem értek,

hát írok.

Ha rosszat, hát azt.

Ha jót, örüljetek.

És ha fölszikrázik a lelketek,

gondoljatok szeretettel arra,

aki megmutatta a kincset

bennetek.

Ebben a zavaros homályban, ami az élet,

minden nap fölfénylik, újraéled

bennem a remény, hogy létezel.

Valóság vagy és megteszel

mindent - mint én is -, hogy rámtalálj,

míg lehet…

A szélbe súgom: Itt vagyok!

Nézd: fölöttem felragyog

egy csillag, és hozzám vezet.

Árnyék terjed, madár riad,

kén-füst felhőt hord a szél.

Fát szaggat: lehull, fuldoklik

a porban egy piros levél.

Éltek itt egykor tündérek is

- még érzem lelkük illatát -,

de eltüntették Mammon hívei

emlékük minden más nyomát.

Ma másfélék a varázslatok.

Vad morajjal húz a gép.

Villanás: egy város halott.

Az Ég szívébe ég a kép.