Almádi Róza
Versek.Vajúdók, igazak, kemények,
lágyak, merészek, szépek, bájolók..
A csodákat másnak meghagyom,
hadd legyek én elröppenő ének.
Költők. Lánggal égők, bölcsek, tanítók,
Sorskönyvet írók, kedves koboldok…
Hadd legyek én csak világ bolondja,
kit másra ne, szeretni tanítsatok!
Ne kérdezzetek, mit miért mondok,
teszek, s ha felelőtlenül pár sort leírok,
„Nincs alku - én hadd legyek boldog”
mentség sincs és nincsenek válaszok.
A tiszta lap számomra izgalom, remény: hosszan nézem, és érzem a bizsergést, amit a kincsvadászok éreznek…
Mert a tiszta lapon hamarosan betűk jelennek meg: sokasodnak, cserélődnek, szétválnak, összeállnak, valami készül, forrósodik a levegő…
A kincset, ami itt van belül, magadban - tudod, érzed - ki kell bányászni,
és nem mindig sikerül.
De van, hogy igen: „a legnagyobb lélek szökken beléd”, és egyszer csak ott van a semmi helyén a drágakő: a vers.
Régen sokszor elért,
most megint, pár
kegyelmes pillanat.
Végtelen égi tereken
futott a gondolat.
Megmártózott a csillagfényes éjben,
és szétszórta, ami rátapadt:
Csillagporos most minden
szeretteimtől származó kacat,
és ragyog minden molekula,
ami belőlük bennem megmaradt.
Kegyelmi állapot:
Éled sok kedves,
ölelő mozdulat.
Az öreg, gyerekkori ház,
most újra rám vigyáz,
a vakfoltos, vén tükör
sejtelmes fényben tündököl.
Valaki végigsimítja az arcom:
könnyű, gyermeki a szívem.
Elalszom.
Rosszul indul az éjszaka:
hibát jelez a szervezet.
Ahogy a szél is össze-vissza fújt ma,
nem tudni azt sem, honnan érkezett
a fájdalom. De fáj nagyon.
Valami elveszett.
Egy emlék-szelet segít:
Egy szép-hangú madár
énekel fölöttem az almafán
a szerelemről, s hogy indulna már
a végtelen kék égbe fel,
- párjára vár.
Elalszom. Az álom varázsol:
gyorsan emelkedek.
Semmi nem fáj már,
mindent elengedek:
suhanunk, boldog madárpár
- míg föl nem ébredek.
A Hold mesélte egy meleg nyári éjszakán, amikor nem tudtam aludni – telihold volt, persze -, és kedvenc eperfám alatt ülve beszélgettem a szélesen mosolygó öregúrral:
A világegyetem két távoli sarkában született két csillag: egy kék (ő fiú volt) és egy vörös (ő meg lány). Olyan messze voltak egymástól, hogy fényük csak nagyon sokára ért el a másikhoz, de amint meglátták egymást, azonnal szerelemre gyulladtak egymás iránt. Letértek pályájukról és elindultak egymás felé. Sokezer éven át rohantak iszonyú sebességgel mire végre találkozhattak. Olyan hevesen csapódtak egymásba, hogy anyaguk összeolvadt, és lángolni kezdett, miközben óriási darabok szakadtak ki belőlük és keringeni kezdtek körülöttük: gyermekeik, a bolygók.
Eggyé váltak, ma már csak úgy hívjuk őket, vagyis őt: a Nap. Legszebb, legkedvesebb gyermeke a harmadik bolygó, a Föld, amely a legtöbb szeretetet kapta, kapja, és így is nevelték: fő törvénye a szerelem legyen, élőlényei is eszerint éljenek.
- És mi lesz, ha a pénz legyőzi a szerelem törvényét? – kérdeztem aggodalmasan – mostanában úgy tűnik, van rá esély.
- Akkor kihal az emberiség, és egy olyan faj lesz a bolygó irányítója, amelyik hű marad a legfőbb törvényhez – válaszolta az öreg Hold, miközben egy felhő vonult át a homloka előtt.
De aztán újra mosolyogni kezdett: - Én nem hiszem, hogy a szerelem legyőzhető!
Én sem – mondtam rövid gondolkodás után, aztán bejöttem a szobába, leültem a gép elé és leírtam a Hold meséjét. Ti is gondolkodjatok el rajta!
A sebhelyes lelkű embereket szeretem, magam is közéjük tartozom. Akiknek minden lelki kapcsolat fontos, és ha elszakad a szál, seb marad utána. Előbb vagy utóbb beheged ugyan, de meg-megsajdul a sebhely, ha valaki vagy valami – tárgy, esemény, mozdulat, hang, iromány, illat, helyszín, stb. – fölidézi az egykori lelki társat.
Közeli hozzátartozó halála még idős korban is mély seb, idő előtti távozása meg egyenesen amputáció. Sokáig, akár életünk végéig érezzük – az elvesztett végtag fantom-érzetéhez hasonlóan – a másikat…
Melegítsd a világ lelkét!
(Ha nem akarsz jégvirágot a szívedre…)
Ha csak megsimogatod a kutyád fejét, de méginkább, ha egy embertársad tapasztalja meg szeretetedet: egy csomó láthatatlan energiát indukálsz, ami végigszalad a Nagy Áramkörön. A Nagy Áramkör mindenkit összeköt mindenkivel: ha jót tettél, a világ összes lakója kap belőle egy kis energiát: meleget,
ha rosszat: mindenkitől elvettél valamennyit. Ha sokan vannak, akik sokszor tesznek jót: melegszik az Emberiség Lelke (a Nagy Áramkörrel összefűzött lelkek összessége), ha a rosszak kerülnek többségbe (és van okunk aggódni, hogy így lesz: Mammon ragyog), a Lélek kihűl.
A globális fölmelegedés hiába produkál majd 40 fokos nappalokat, dideregni fogunk, mint a mesebeli király, és végül nyomorultul elpusztulunk, emberek,
fagyott szívünkön jégvirágok nőnek, amelyeket már csak utódaink – talán kutyáink (Clifford D. Simak „A város” c. díjnyertes scifijében ezt jósolja) – tudnak majd megcsodálni, amíg meg nem rontja őket is Mammon és a többi, lelket vakító, mérgező isten…
Amikor a párom hazaérkezik, átöleljük egymást. Szelíd ölelés ez, nem a szeretkezést előkészítő szenvedélyes - a megsokszorozódás, az egész emberré válás rítusa. Hosszan tartjuk egymást, és közben érzem, hogyan alakulok át: Régi ölelések emléke tör föl elemi erővel - anyám ölelhetett így kisgyerekkoromban. A tiszta, erős szeretet hatalmasra nőve borít el.
Az a talpalatnyi föld, amelyen állunk, pár percre a lelkes világ egyik kitüntetett pontjává válik: nagy, lüktető piros folt a világ szeretet-térképén.
Simogató meleg áramlatok indulnak innen: a közeli fák lombja megmozdul, amint a madarak közelebb húzódnak párjukhoz,
a közeli és távolabbi házakban és tereken pár percig kedvesebben néznek egymásra az emberek: párok, családtagok és idegenek.
Féltem, menekültem.
A szívem darabokban.
Sötét árnyaimat öltem
mély titok-zugokban.
Végül, kis tisztásra értem,
földerengett a fény valahonnan.
Valaki átölelt, imát mormolt értem,
és bűvös forrás fakadt a nyomomban.
Gősi Vali: Fenséges májusom
valami ismerős édes illattal
bódított el az álom
anyám arca villant egy dús-virágú
hamvas orgonaágon
és eljöttek sorra mind
mosolyuk átragyogott a félhomályon
és fölsejlett a legpompásabb május
a ház a kert a hajnal-szerenád
a zöld-fodrú fenséges fákon beszökő
törékeny sugáron földerült
apám szép mosolya is
ébredésig fényében fürödtem
Forrás: Poet.hu
homokváramat lerontom
bűneim falát lebontom
magam a földtől eloldom
az ég kékjében feloldom
felhő leszek fenn az égen
esőcsepp virágos réten
virágomnak igazgyöngye
eggyé válunk mindörökre
Huszár volt. Három év volt a kötelező katonai szolgálat ideje, két héttel lejárta előtt tört ki a Nagy Háború, így végül 7 évig szolgálta karddal a kezében hazáját, a Monarchiába tagozódott Magyarországot.
Az 1. világháborúban még nagy tömegben vetették be a lovasságot, a géppuskákat a lovasrohamok jóval hamarabb érték el, mint a gyalogosok, de azért a lovasság veszteségei is hatalmasak voltak. Nagyapám talán azért jött vissza sebesülés nélkül a pokolból, mert felderítő szakaszban szolgált, lovasrohamban, nyílt csatában nem vett részt. Illetve egyszer igen – még a háború elején -, de akkor tartalékban volt századával egy dombon: a szemközti domboldalon bevetésre váró kozákokkal néztek farkasszemet. Ha az orosz parancsnok elindította volna a kozák századot a völgyben fekvő település birtokáért folyó ádáz gyalogsági csata támogatására, nekik kellett volna oldalba kapniuk őket. Egész nap folyt a hullámzó csata, de az orosz parancsnok végül nem küldte támadásba kozákjait – lehet, ez a csapat volt az utolsó tartaléka…
Később, felderítőként is lett volna persze alkalma sebesülésre: szívesen mesélte olykor mosolyogtató, de legtöbbször izgalmas, olykor hátborzongató történeteit, amelyekből mindig sérülés nélkül került ki, sőt, még embert sem kellett ölnie.
Persze: Volt, amikor kis híján:
Az oroszok által kiürített települések átvizsgálása volt a feladatuk: nem maradt-e valamelyik házban véletlenül, vagy csapdaként ellenség, és bizony jópárszor bukkantak a csapatától véletlenül elszakadt katonára/katonákra. Kettesével mentek be a házakba (ha jól emlékszem 12 fős? volt a szakaszuk), és egyszer a bajtársa segélykérő kiáltását hallva rohant be a szomszéd szobába: Egy jól megtermett orosz katona próbálta épp kicsavarni a bajtárs kezéből a fegyvert. Kirántotta kardját és az orosz fejére vágott vele, de mivel az orosz a birkózás közben épp akkor mozdult oldalra, csak a vállát találta el. A magyar huszárkardok nem voltak élesre köszörülve: nem hasítottak, csak szakítottak. Az orosz pufajkája fölfogta az ütés erejét, nem sebesült meg, de így is azonnal féltérdre esett, megadva magát.
És akkor egy vidámabb története: Amikor bevonultak az orosz hadsereg által elhagyott faluba, egy helybéli rögtön odafutott hozzájuk és elmondta, hogy az oroszok egy kisebb csapata – 5-6 ember – az egyik faluszéli házban várja, hogy megfőjenek a bográcsba dobott tyúkok. A magyar felderítők odaérve mosolyogva látták, hogy az oroszok fegyvereiket kint hagyták a verandán, pedánsan, gúlába rakva… Még az oroszok is vigyorogtak (kínosan), fejüket vakarva, amikor kiszólították őket a bogrács mellől. A magyar felderítők viszont – miután jóllaktak – őket is jóllakatták a maradékból. Hiába, ez azért még csak az első a 20. század két nagy háborúja közül, a cél nem a másik nemzet megsemmisítése, csak legyőzése. Ebben a háborúban még katonabarátkozások is előfordultak, tűzszünetek ünnepek idején, stb. …
köteleimet eloldom
emlékeimbe fogódzom
pipafüstbe burkolózom
gondjaim az Úrra bízom
madarakkal fütyörészek
esőcseppel földet érek
virágomat meglocsolom
a világot veszni hagyom
Ezentúl szürkébb lesz minden.
Érzem, amint kevéske kincsem
egy forró csöppje
szivárog, legördül,
s elvész mindörökre.
Fekete tömb az éj,
sápadt remény a hold.
Hetedhét határon túl az Otthon,
de soha nem felejtem el, mi volt:
Szeretet és béke vára,
anyám karja, apám hite.
Simogató karácsonyok,
vasárnapi meggyes pite.
És hiába nagyon távol,
itt, belül még mindig lángol
az a tűz a kis kályhából.
Nem is alszik el soha.
Vándorlok, míg lábam bírja,
remélek, míg szívem hívja
az az emlék, messze-mélyről
gyerekkorom szépségéről.
Az előző szomorú szerelmes ír dal ("If I were a blackbird") magyar párja.
Nem kevésbé szomorú és gyönyörű.
Ír népdal Owain Phyfe átdolgozásában - If I Were a Blackbird
Ha rigó lehetnék, szárnyam alatt a szél,
egy hajó után mennék: babám a fedélzetén.
Az árboc csúcsára raknám a fészkemet
folyton ott lebegnék fehér keble felett.
Szavaim egyszerűek, történetem igaz:
Szép volt az életem - ma már sovány vigasz.
Éjjel-nappal egy szép lánynak udvaroltam,
de elhagyott – már egy távoli hajón van.
Ha én rigó lennék, szárnyam alatt a szél,
a hajó után mennék: babám a fedélzetén.
Az árboc csúcsára raknám a fészkemet:
folyton ott lebegnék édes keble felett.
Örömmel jött velem, mentünk a vásárba:
szalagot vettem én gyönyörű hajába.
Feleségem lesz, ez volt az ígéret,
mégis hajóra szállt, álmom semmivé lett.
Szüleim leszidtak, és megmondták kereken:
Megtiltják, hogy belőlünk egy pár legyen.
Hagytam, hogy elvegyék tőlem szerelmemet,
de csak őt szeretem, összetörték a lelkemet.
Ha rigó lehetnék, szárnyam alatt a szél,
a hajó után mennék: babám a fedélzetén.
Az árboc csúcsára raknám a fészkemet:
folyton ott lebegnék édes keble felett.
Kedvenc eperfám alatt állok:
