A múlt század ötvenes éveiben és a hatvanasok elején voltam gyerek (1951-ben születtem). Egy olyan korszakban, amikor kevés ember érezte jól magát ebben az országban. 
Nekem mégis boldog gyerekkorom volt.
Miért? 
Elsősorban szüleim szeretete miatt: az a kisgyerek, akit szeretnek a szülei, akármilyen körülmények között is jól érzi magát.     
És nem csak a szüleim szerettek. A nagy tragédiák után – a falunak több mint 100 lakosa pusztult el Auschwitzban, és 38 egy bombatámadásban – kezdett magához térni a közösség, kezdett örülni az életnek, akármilyen nehéz volt is. Az egész falu egy biztonságos, meleg fészeknek tűnt nekem akkor, csupa rokonnal, baráttal és kedves ismerőssel. (Különösen, hogy apám tanár, anyám óvónő volt, az egész falu ismerte és szerette őket, 
anyámat nagyon: imádta az apróságokat, azok – és szüleik – meg őt.)

És: Szép volt a falum, tele játszóhelyekkel, és titkokkal. 
Az Ákoskert, amelynek százéves platánfái alatt késő estig rúgtuk a gumilabdát, a Bírógödre, amely nyáron kiváló lubickoló-, télen remek korcsolyázó-hely volt, kicsiknek is biztonságos a maga 30-40 cm-es mélységével, ráadásul a falu közepén. Télen a foci helyett a hoki volt a Játék: Sötétedésig ütöttük a „pakkot” a parton talált görbe botjainkkal, prolikorcsolyáink karmai minden télen elnyűttek legalább egy cipőtalpat – de akkor még voltak cipészek a faluban!
Földerítésre hívogatott a titokzatos, fákkal már sűrűn benőtt, elhagyatott öregtemető, meg a zsidótemető, ahol az állati csapásokon kúszva-mászva több mint százéves sírköveket is lehetett találni. 
A romos zsinagóga (azóta fölújították, Europa Nostra díjat kapott), a hatalmas folyó, az ártéri erdő, a rét, és a Határ: 
Szőlőkkel, gyümölcsösökkel, akácligetekkel, nyulakkal, őzekkel, rókákkal, 
meg persze fácánokkal, pacsirtákkal, és egy csomó más madárral, amelyek fészkeire, ha nagyritkán rátaláltunk, a tojásokat, vagy fiókákat úgy csodáltuk, mintha kincsekre bukkantunk volna.
Mind izgalmas helyszín volt, de a két legnagyobb kedvenc mégiscsak a Duna – a réttel és az ártéri erdővel -, meg a Határ volt, mese-birodalmunk két legértékesebb tartománya.

Két utca vezet a Dunára, mi rendszerint a Duna utcán mentünk a folyóhoz, amelyik enyhén lejtve ér ki a Tabányi-tónál a rétre. Ez akkoriban még „rendes" - kis területű, de közepén kb. másfél méter mély - tó volt, rengeteg libával. Erről jut eszembe, libát is őriztem, bár nem itt, hanem a valamivel távolabbi Hulló-tónál, a mentaillatú tóparton mezítláb mászkálva, ha volt társ kergetőzve meg labdázva is, ha nem, csak tollvitorlásokat futtatva a vízen.
 De a tó, a nád, a vízimenta illata, sőt a májusban gólyahírrel, cserebogarakkal és ürgékkel teli rét is csak szerény előőrse volt a titkok és csodák nagy birodalmának, a töltés mögött kezdődő ártéri erdőnek.

Gyerekszemmel ez az átlagosan 150-200 méteres erdősáv is valóságos rengeteg volt. Az öreg fűzfák odúiból, a bokrok közepéből, a nádasfoltokból, a holtágakból, időszakos tavacskákból és partjaikról sok érdekes állatot lehetett fölverni (szerencsésebb - jóval ritkább - esetben táplálkozás, vagy pihenés közben megfigyelni): őzeket, nyulakat, rókákat, és rengeteg kisebb nagyobb madarat, cinkéktől fülemüléken át az ölyvekig. Az ölyvek jellegzetes vijjogása nyomán kis szerencsével akár a nyárfák csúcsaira épített hatalmas, kocsikerék nagyságú fészküket is fölfedezhettük. A Szitányi-sziget holtágaiban mindennapos volt a vadkacsa és a szürkegém, de láttunk ott még fekete gólyákat is. Jellemző módon, amikor közelebbről is meg akartuk nézni őket, fölszívódtak. Lábujjhegyen, az erdő sűrűje felé kerülve közelítettük meg a holtágnak azt a részét, ahol a gémek közé vegyülve halászgattak, de amint közelebb érve kikukkantottunk a fák közül, már csak a gémek voltak ott.

És sok más különleges állat is előfordult errefelé: Láttam az egyik holtágban jégmadarat vadászni, rendszeresen hallottam a gyurgyalagokat beszélgetni a töltés melletti távíródróton, követtem borzcsapást sok kijáratú várukig. Láttam nyusztot (vagy nyestet?), mókust is egyszer a hajóállomáshoz vezető alagút elején - itt ritka állatnak számít, mert az erdő zömében fűzfákból és nyárfákból áll, azokon nem talál ennivalót. Mégis elvetődött egy errefelé valahogyan - az a fa, amin láttam, talán épp tölgyfa volt, néhány tíz méterrel odébb meg még diófa is áll a romos csárdaépület udvarában.

Ja igen, a (volt) kishajóállomáshoz vezető alagút persze zöldalagút: Fák borulnak össze fölötte olyan szorosan, hogy alig szűrődik az útra fény..  Nyáron sokszor csak a hajókázás kedvéért jöttünk a kikötőhöz apámmal, a kishajón hátra ültünk, a nyitott részbe, ahol a víz illata a legjobban volt élvezhető.

Mert a Duna vizének illata van, hiába, hogy csak szagokról beszélhetünk, ha külön-külön vesszük sorra az összetevőket: a kátrány- és olajszagot, a halak és a benne élő egyéb élőlények (le, egészen a mikroszkopikus méretűekig) szagát, a végeredmény - ahogy a frissen szántott földé is - mégiscsak illat, bár nem a "kellemes" jelző illik hozzá, inkább talán jóindulatú, elementárisan jóindulatú...

És a frissen szántott föld illatáért, gyerünk a Határba! 

 Nagyapám szép komótosan befogott, ha jó kedve volt - és szüleim is engedték -, maga mellé ültetett a bakra, megemelte a gyeplőt: Na... - és a ló csendesen megindult. Végigbaktattunk a falu poros utcáin, ráfordultunk a még sokkal porosabb dűlőutakra (ahol rövid időre átvehettem a gyeplőt én is), és negyedóra-félóra alatt kiértünk – mondjuk a lucernaföldre, ahol nagyapám hozzáfogott a kaszáláshoz, a ló a táplálkozáshoz, én meg a környék földerítéséhez. A laposi földek a töltés közelében voltak, ott akár a Duna-parti kiserdő szélébe is be lehetett kukkantani. De az igazi Határ az ellenkező irányban terjeszkedett, Solt, Kissolt felé. Ott, a végtelen, mégsem unalmas - kis ligetekkel, gyümölcsösökkel és szőlőkkel tarkított – síkságon a szabadság érzete elemi erővel járta át az embert. (Ahogy Petőfi, szintén ennek a tájnak szülötte, is megírta – „...börtönéből szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom...”)

És nem csak a szabadság-érzet volt különleges: Világosan lehetett érezni - már kissé nagyobbacska gyerekként, aki nem csak nyúlfiókák után kutatott, hanem már a munkába is belekóstolt -, hogy embernek és dolgának a viszonya sehol nem ilyen harmonikus, mint itt. Mert nem csak a táj gyönyörű, nem csak a levegő jó, nem csak a madárhangok (pacsirta leginkább, meg sárgarigó), de a munka gyönyörűsége is emel, sehol másutt át nem élhető magaslatokba. Azt is tudod valahol, hogy amit csinálsz, abból kenyér, szőlő, burgonya, olaj, gyümölcs – bizonyos értelemben az aranynál is értékesebb, mert életet biztosító -, élelem lesz. És nem csak nekünk, a családnak, de jut belőle másnak is a te kis közösségedben, sőt még az országnak is.
 Persze azok a barátaim, akiket viszonylag korán felnőttszámba vettek, és sokszor egész nap a határban dolgoztak, pl. szőlőkötözések, betakarítások idején, nem mindig voltak ilyen jó véleménnyel a szőlőben, kukoricaföldön, stb. végzett munkáról. De abban máig egyetértünk, hogy jó időben, virágzó határban (különösen szölöben, vagy gyümölcsösben) dolgozni – délelőtt legalábbis, amíg friss az ember és nem perzsel a nap - olyan élmény, amelyhez képest a tengerparton való heverészés bakfitty.

Csupa vidámság lett volna az életem, gyerekkoromban? Persze, hogy nem. De a pozitív élmények elhomályosítják az árnyakat: az olajos padlójú osztálytermeket, az 56-os sztálinvárosi bombázást, amit saját szememmel láttam a konyhaablakból, és a többi „én másként tudom, de nem szabad beszélni róla” miatti nyomást, a kötelező ünnepségeket, amelyeket már akkor sem tartottunk ünnepnek, otthon mást ünnepeltünk, például a Karácsonyt.

A nagypolitika sötét háttere előtt szüleink odaadó szeretete, és kisközösségünk barátsága fénylett, melegített, és minden negatív élmény ellenére, máig tartó erővel alapozta meg hitünket az Életben, hogy ránk vár, nekünk kínálja titkait, szépségeit.