emberi

2020\07\27

Tisztítótűz

 

 

Villám hasította ketté az eget,

az egész világ beleremegett,

mikor a vágyunk egybeolvadt.

Minden fájdalmat, dühöt elégetett

bennünk a szerelem.

Maradt a szeretet.

szerelem emlék.

2020\07\04

Várakozás

 

A hiány fájdalom lett, egyre nőtt:

megölte virágos kertemet.

A szirmokat összegyűrve földre dobta,

hideg-szürkére festette az eget.

Sötét perceimből fagy-katonák lettek:

didergető halál-szelek,

s a fal résein át kifújták

fészkünk romjából meleged.

És mégis: hiába mosakszom naponta,

még mindig bőrömön érzem a kezed.

Pókháló, por, bömbölő rádió

nem halványítja emlékedet.

Így hát: várok, próbálom oltani

a bennem égve pusztító kincseket.

S várom, hogy jöjjön végre a felejtés,

eltemetni a fájó nincseket.

várakozás

2019\12\19

Későn jött fény

 

 

Elállt az eső. Az ég borultan,

de lágyabban nézett le már.

És megfogant a halk remény,

hogy jön a megváltó sugár.

 

De mire megjött végre a fény,

este volt, a napnak vége már,

és nem tudtam igazán örülni annak

hogy rámborul a csillagos határ.

 

Csak álltam a tócsák közt hallgatag,

fölöttem moccant egy madár,

és nem csak láttam, éreztem is,

hogy reszket a víz tükrén a csillag-ár.

későn jött fény

2019\11\27

Álmok szállnak az éjszakában

 

Álmok szállnak az éjszakában.

Mennyi sóhaj!

Néhány pillangó közt

sok magányos jaj

lebeg

az árkolt világ fölött.

 

Hol vagytok kedvesek?

Simogató, rokon lelketek

nélkül az elvadult

Mammon-világban

vakon tapogatózva

keresnek kezeket a kezek.

 

De fémhideg falak mindenütt.

Gőgösen peng a pénz,

az élet: a szívmeleg elveszett.

 

 Elvégeztetett?

jaj árkok Mammon világ

2019\06\13

Csodapatak

 

Tündérek álma: mély, tiszta forrás,

belőle indul fehér kavicsok közt

egy csilingelő patak.

Álomvirágok nőnek partjain,

vizében apró, színes halak

az ég tükörcserepeivel játszanak.

 

Csobogása gyógyít:

lelkedből pillangót varázsol:

megszépülnek szürke társaid

ahogy a szeretet kitör

    börtönéből...

Nézed őket és csodálkozol...

 

 

Szörnyeink szertefoszlanak

a csoda-patak virágos partján,

megváltott testvéreim ragyognak.

Csobogj sokáig!

Bűvölj örökké kis patak,

így ahogy megálmodtalak...

mese álom csodapatak

2018\12\02

Fény-remény szigorú télben

 

Már

nincs vér az érben,

hófehérben

nyugszik a táj

időtlen térben.

 

Bent is súlyos a csend.

Hiába volt tele a pince,

megroppant a ház gerince:

üszkös emlékek

hevernek szerteszét.

Szellemként bolyong,

teng-leng a lét.

 

Pedig

voltam én is

- vagy csak álom? -

fiatalon, örök nyáron,

lobogó szívvel, hajjal,

fészket rejtő gallyal,

millió virággal áldott

erdőn, réten, Duna-gáton.

 

 

De hol van már

a fiatal nyár?

Eltűnt mindörökre,

apró örömökre

vágyunk csupán:

akármi szépre,

jó szóra, melegre,

fényre.

 

 

És ne félj:

a fény meg is jön.

Mindig visszatér

a borús napok után:

jeget tör, szétárad,

szívünkbe is befér.

 

És ha repeszti is a jég,

és mállik is a szikla,

anyagát a föld

tavasszal beissza:

életet ad a magnak.

Te is adj magadnak

békét.

emlék fény tél béke remény

2018\10\08

Ősz a vízparton

 

A vízen kacsák ringatóznak.

Az égen fehér vitorla.

Színes levelek peregnek

fodros vízsodorba.

 

Egy vadvirágon szitakötő ragyog,

a fűszálakon harmatcsillagok.

 

De hiába cirógat a napsugár,

a fákat nem nyugtatja már:

riadtan zizegnek, s adóznak 

minden szellőrezdülésnek:

avarréteg alatt kutat

élelemért a madár.

 

S egy ökörnyál apró kosarából

távolról int búcsút

szeszélyes szeretőnk: a nyár.

ősz Duna-part

2018\09\24

Koranyár

(Ism.: válogatok kedvenceimből)

 

Susognak a fák.

Bogár mászik, homok pereg,

a rét fölött egy ölyv kereng.

Az ember megáll és elmereng...

 

A fűben harmatcsepp-ékszerek,

az égen lágy ívű vonalak, jelek:

kondenzcsíkok, felhő-részletek.

 

Valaki őriz:

érzem, most csak nekem

ömlik a fény a végtelen

szélesre nyitott ablakán.

 

Gólya lépdel, fölrebben, leszáll.

Az ölyv vijjogását hallani.

A nagy folyó illata leng,

most kéne szerelmet vallani

valakinek…

 

De gazdag a csend is itt:

gólyahír, pipacs,

boglárka, sáska, lepke, fű

és pipacsok megint.

 

A szöszke szellő kacéran meglegyint:

és fölizzik a parázsló reménykedés,

hogy lesz még ölelés,

lesz majd társ megint.

koranyár

2018\09\13

Én nem tudom...

 

 

Én nem tudom

hogy m'ért szürke az ég

akkor is, mikor süt a nap.

Hogy miért kevés a mosoly,

és sok a gond.

De húnyt szemmel még látom:

lágy fényben leng lomb,

és hallom mesélni a tücsköket

egy kedves és nyugodt világról…

És érzem: az a normális,

ez itt: a bolond.

 

A fémes, gépies ridegség világa,

hazug reklámok, szólamok,

a „nagyüzem”:

pénz-szagtól őrült,

rohanó emberek,

minden így vagy úgy „szerzett”

csillogva mérgező

élettelen vagyon:

szürreális vízió csupán.

S egycsapásra eltűnik majd

egy vakító fényű hajnalon.

nem tudom

süti beállítások módosítása