Son House

(Tóth Árpád)

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
üveges szemmel aludtak a boltok,
s lomhán söpörtek a vad kővidék
felvert porában az álmos vicék,
mint lassú dzsinnek, rosszkedvű koboldok.
 

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
a keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
s az aszfalt szennyén szerteszét gurult
a Végtelen Fény milliom karátja.
 

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
akác részegen szítta be a drága
napfényt, és zöld kontyában tétován
rezdült meg csüggeteg és halovány
tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
 

A Fénynek földi hang még nem felelt,
csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
hangon a harangok is felmerengtek.
 

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
s már nem látták, a Nap még mint dobott
arany csókot egy munkáslány kezére...

Kaj. - Human

Szép nappali kikelet:

hajnal, de jó veled!

Nézni hogy fested

színesre a templom falát.

Egyre több szépséget lát,

aki veled ébredt,

s lerázva az álom porát

most magába szívja

az ébredő fák illatát.

És indulni kész.

Apró, életrevaló tennivalókra,

kis örömökre, vagy ha kell,

nagy dolgokra is talán.

Csak tartson sokáig

a minden csatát nyerő

mélyre szívott élmény:

Maradjon meg az életerő:

égjen a belső fény.

Lágyan lebeg, elér.

Végigsimít, szívemhez ér.

Meleg ölelés:  

Gyerekkoromat idézi,

ellágyít, röptet, jó nagyon.

Nem veszélytelen, tudom,

de kell, mint egy falat kenyér,

kis időre nyitva hagyom magam.

Ölelésre szülte anyja

s most ölnie kell.

És ha szemét eltakarja

bánatában, fájdalmában:

ő marad ott vérbe fagyva.

Valahol a világ végén,

égigérő hegyek öblén

van egy tisztás kis tó mellett:

a nagy tűzgömb ott pihen meg.

Hosszú útján elfáradva

lágnyelveit ott kioltja,

magát borsónyira húzza,

rágondol a szép világra

ezer gyönyörű virágra

és elalszik.

Másnap korán kel

megmosakszik.

Nagyon várják:

készülődik.

Lángruháját ráterítik

segítői: az angyalok.

Forró vágyak melegítik,

a hegyek fölé repítik,

meggyújtja az ég peremét:

hajnalt hirdet

hitet, reményt.

Egy óriás eltakarta a napot. Nem volt igazán gonosz, csak gyerek volt még, unatkozott, és az erejét próbálgatta. Összefogdosta a bárányfelhőket, összegyűrte őket egy sűrű, fekete felhővé és a Nap elé tartotta: Bizony, egyetlen napsugár nem sok, annyi sem jutott a Földre.
  Előbb-utóbb biztosan megunta volna a játékot, de a hangya nem győzte kivárni. Mielőtt az óriásgyerek rosszalkodni kezdett volna épp egy fűszálon ült és várta, hogy megszáradjon, mert pár perccel előbb egy nagy harmatcsepp pottyant a fejére, ahogy a mezőn munkába igyekezett.
 Megmérgesedett: Azonnal fejezd be ezt a buta játékot! - kiáltotta az óriásnak, de az óriás csak nevetett rajta. Megbánod! – dühöngött a hangya, de az óriás most már csak azért sem hagyta abba a nap-eltakarósdit, kíváncsi volt, mit tud kezdeni vele ez a kis porszemnyi állatka. A kislábujja is akkora volt, hogy szegény hangya lihegett, mire megmászta. Jól megcsipkedte, de az óriás alig vette észre: a másik lábával kicsit megvakarta, de a felhőt nem engedte el. A hangyának szerencséje volt, hogy őt nem söpörte le vakarózás közben, no mindegy, mászott följebb. Próbálkozott a derekánál, a nyakánál, aztán a fülébe is belecsípett, de az óriásnak mindez csak móka volt, nevetett rajta.
Akkor azonban a hangya belemászott az orrlukába. Az óriás megpróbálta kifújni, de a hangya jó erősen megkapaszkodott egy szőrszálban. Sőt, elkezdte mozgatni, az óriás orrát ingerelte vele. Tűrte az óriás, ameddig tűrhette, de egyszer csak nem bírta tovább: hatalmasat tüsszentett! Olyan óriási volt a tüsszentés, hogy a nagy, fekete felhő nyomban ezer apró darabra esett. Persze hangyánk is kirepült a rosszcsont óriásgyerek orrából, de a Nap észrevette, egy fénysugárral egy felhődarabkára ültette, és azon szépen lelibegett a mezőre. Visszaült a fűszálra, szárítkozó helyére, és rákacsintott a Napra, aki nem csak szárítgatta, energiával is feltöltötte. Az egész hálás mezőn csak ők tudták, kinek köszönhető, hogy újra ragyog a fény és melegszik a táj...

Lecade

Ez a nap is, mint a tegnapom

- gondolom - :

Kevés fény, búgó madárhang

szűrődik be az ablakon,

még ölel az álom melege

és én hagyom.

Nem sokáig, hiszen tudom,

épp elég feladat van itt:

le kell fejteni az álomtündérek karjait.

Nem is baj hogy fejtegetni

az utcazaj és a szükség is segít,

persze azért mégis fáj picit.

Na jöjjön az első adósság!

Az utolsó tündér borzongva útrakél,

ami velem marad:

tehercipelős, szikár valóság,

sok rágós falat,

gondolom, de lám csak:

az udvaron, utcán az álomtündér-jóság

újra meg újra visszatér:

Ott van a nők szemében,

virágok illatában,

madarak dalában:

Elmúlt a tél!

Matt Mason

Brian Martin

Ahogy száraz ágak közt megvillan a nap,

úgy ragyogott föl a szívem

mikor megláttalak.

Enyém vagy, s tied vagyok,

de édes ez a rabság:

átszínesedett

a megfakult valóság,

mióta hozzám sodort a szél.

Sokáig vártalak.

a fönt és lent

között

sárga köd

mögött a Hold

a holt

vidék

szívében

 semmi

száraz fák közt

készül kimenni

a világból az utolsó madár

Meséld el a másnak láthatatlant:

látomásaidat a múltról és jövőről.

A biztos sejtést,

a kitalálhatatlant.

Meséld el

az idő szövetén át rémlő

történeteket, képeket, arcokat:

Őseink sorsa a miénk is.

Küzdelmük és szerelmük emléke

fölfejthető: ösztöneinkben maradt.

Ne hallgasd el a sötét foltokat,

de mesélj a reményről is:

Mutasd a kedves álmokat

szebb jövőnkről,

hogy nyugtasd lelkedet

és barátaidat,

mert az ég repedt harangja kong

- az emberért, de az ember miatt.

Még mindig arról álmodom,

hogy az a nő hozzám érve

leveszi az átkot végre:

lándzsát döf a Sötét szívébe,

amely takarja a kék eget:

Kiállhatok tündöklő fénybe,

kiálthatok lobogó szélbe,

élhetek még boldog életet.

Emily Barker - Nostalgia

Arcomon érzem Isten szemsugarát.

Bőrömön át a lelkembe lát,

és azt mondja: ó, csak tréfa volt a tél,

próba, hogy kemény legyél,

de mindig reménykedő.

Mert a megváltás úgyis eljő

a nehéz idők után:

Jövőre is,

végül is,

örökre is.

Kering egy árva gondolat

egyre lassuló körökben,

végül elhalványul, szakad,

csak a hiányérzet marad…

A test átmelegedve,

a lélek is pihenne

hogyha lehetne

bújni valakihez…

Végül csak elalszol,

ahogy araszol lassan az idő,

de az álom is panaszol

valamit…

Hogy mit? már nem tudod,

csak érzed a bánatot

amit hagyott,

mikor felébredsz…

Félve alszol el megint,

mikor az álmosság legyűr,

de szerencséd van:

egy bűvös szellő meglegyint,

és megjön a kegyelem:

egy szép emlék

magához szorít,

átmelegít.

Végre megnyugszol:

elértél a Jó Álom Tengerére…