Fenségesen gyönyörű, világkép-formáló videó a világmindenségről és legszebb gyöngyszeméről, a Földről. 

A fát még egyszer átöleli

kedvese: a fény.

Valamit súg neki,

és az túl fogja élni a vihart.

Madárfióka, gombszemű,

fészekből lökött,

a bokor alól

a hatalmas fa csúcsát méregeti.

Emeli szárnyát már a sötétség,

készülődik hát a madárka is.

Hiába tudja: hiába is:

Jön az az utolsó próbálkozás.

Susognak a fák.

Bogár mászik, homok pereg,

a rét fölött egy ölyv kereng.

Az ember megáll és elmereng...


A fűben harmatcsepp-ékszerek,

az égen lágy ívű vonalak, jelek:

kondenzcsíkok, felhő-részletek.

Valaki őriz:

érzem, most csak nekem

ömlik a fény a végtelen 

szélesre nyitott ablakán.

Gólya lépdel, fölrebben, leszáll.

Az ölyv vijjogását hallani.

A nagy folyó illata leng,

most kéne szerelmet vallani

valakinek…

De gazdag a csend is itt:

gólyahír, pipacs,

boglárka, sáska, lepke, fű

és pipacsok megint.

A szöszke szellő kacéran meglegyint:

és fölizzik a parázsló reménykedés,

hogy lesz még ölelés,

lesz majd társ megint.

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér.
Szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.

...

Vas-színű égboltban forog 
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó.

Bennem a múlt hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam.

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihűl.
Dehát kinek is szólanék.

(József Attila)

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zúdítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent felejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bújtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

(József Attila - 1936)

...

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a múlt meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni 
belőled, arany öntudat!

...

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy' szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Így iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok,
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

(József Attila - 1934)

...

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

...

(József Attila - 1933)

Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsíros
papiros szendereg.

Lágy a táj, gyöngy az est;
tömött, fonott falomb.
Hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.

Hát dolgoztam híven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!
A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok,
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok.

(József Attila - 1929)

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szívem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín, 
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

(József Attila - 1937)

Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.

Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.

(József Attila - 1927)

József Attila 1905. április 11 - 1937. december 3.

Minden nagy művész közösségének teremtménye.

József Attila művészete a fölfoghatatlan nemzeti tragédia után minden erejét összeszedve felállni próbáló (immár) kis Magyarország egyik válasza. A csillagokig szálló kiáltás mély szomorúságát a világ-földrengés moraja adja, dacos karcosságát a túlélésért folyó harc, lágy dallamait a remény: búzaföldek ringása, erdők susogása, nagy folyók nyugalma, könnyű szellők, gyárfüst, frissen szántott föld illata, szerelmek íze.

Egy árva, sokat nélkülöző, nagy szeretet-éhségű proletárgyerek a Kiválasztott - ki más is tudhatna ennyit a reménytelenséggel küzdő élniakarásról?
Ő alkotja meg a Művet, fiatalon bele is pusztul, de életműve teljes: a magyar költészet ma is lenyűgöző, páratlan teljesítménye.

A talló kalászait hányva,
s a verebek közé belesvén,
nagy szél kapott föl egyszer engem
hirtelen, áprilisi estén.

Gyerekeit kereste arra,
s engem talált ott épp az útban.
Bömbölt, örült, s én mosolyogva,
rengeteg mellén elaludtam.

Vitt falvakon, földeken keresztül,
meghempergetett jó sárosra,
cibálva és kacagva vitt egy 
pesti, csatakos külvárosba.

Az utcán vídám jasszok lógtak,
s még vidámabban verekedtek,
kiabáltak, kiabáltunk és
a jasszok végül berekedtek.
Mondom, valami nagy ünnep volt,
a hívek templomokba mentek,
és reszketve, szomorú kézzel
áldották őket meg a szentek.

S hogy a harangok búgtak, fölnőtt 
a szívekben nagy, esti béke.
A gyilkos végzett emberével
s úgy menekült, kalaplevéve.

Reménységnek és tulipánnak,
kicsi kis deszka alkotmányba,
1905-ben ígyen 
iktattak be az alkotmányba.

A kártyás munkásnak fiúként,
s a szép, ifjú mosóasszonynak,
ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,
fejkendőbe kötözött gondnak.

A szegény asszony rég halott már,
de fiát a szél el nem hagyja,
együtt nyögünk az erdőn éjjel,
s együtt alszunk el virradatra.

(József Attila - 1925)

A földeken néhány komoly paraszt
hazafele indul hallgatag.
Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.

A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher;
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.

A békességet szétosztja az este,
meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.

(József Attila)

... 
A látóhatár szélén derengés kezdődött: Egy picit haloványabbá vált ott az éj feketéje, egy vékony szürke csík jelent meg a nagy fekete tömb alatt. Az erdőben megszólalt az első madár. 
János még egyszer az égre nézett, arra a pontra, ahol a Nap pár perc múlva előbukkan. Most már teljes bizonyossággal érezte, hogy jól választott: Itt randevúzik ma reggel a Föld és az Ég – itt simulnak egymásba a Föld és a Kozmosz erővonalai. A szürke csík tovább világosodott, majd rózsaszínbe fordult – János fölemelte a kezét: Most!

Letérdeltek és a fűbe fektetett test fölé hajoltak. A nagy gyógyításoknál használt rítust idézték föl most is, de érezték, hogy ezúttal különösen sok támogató energia kavarog körülöttük...

Amikor az első fénysugarak körberagyogták a tájat, az erdő madarai ujjongásban törtek ki. Az emberek ekkor már transzban voltak, félig ébren, félig álomban, félig itt, félig egy másik világban, (energia-?)ködben, kábulatban. És nem lehetett tudni, de nem is volt igazán fontos, hogy melyik világból, mögülük, vagy belőlük lépett-e elő a tizenharmadik, aki odament a földön fekvőhöz, megérintette annak homlokát, aztán eltűnt.
És - az ekkor már teljes nagyságában tündöklő Nap fényében - a földön fekvő ember kinyitotta szemét, majd felült. Megállapította, hogy a legjobb helyen, barátai között van, felállt és körülnézett a diadalmas tájon.

(Az "Armageddon után" c. könyv részlete.)

Egy tuareg együttest (Tinariwen - Sivatagi fiúk) hallottam tegnap este a Petőfin. Nagy élmény volt: egzotikus is, modern is(!), meglepően jól emészthető, remek zene. A titok nyitja: az együttes vezetője, Ibrahim Ag Alhabib kedvencei között ott van Jimmy Hendrix, a Led Zeppelin és Bob Marley is. A tuareg sátrakban is elérhető világsztárok segítségével kerülhetett hozzánk ilyen közel a szaharai életérzés
- most is ebben fürdetem magam.

(Érdemes a többit is meghallgatni!)

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvű oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.

(József Attila)

Már csak itt-ott sejlik pár selymeszöld tisztás

a sötétlő rengetegben.

 Annak a végtelenbe futó pázsitnak maradványai, amely biztos és erős várunk körül zöldellt egykor - a vár körül, amelyet szeretetből rakott anyám és apám.

Egyre átláthatatlanabb, sűrűbb a vadon.

Korhadt, kidőlt fák az ösvényeken.

Egykori fogódzóim,

tanúságtevőim: tavaszonként virágba borulva hirdették, bizonyították, hogy szép az élet és elpusztíthatatlan.

Most a földön hevernek, élettelenül.

Sötétedik, kérlelhetetlenül.

Nyitottságért - sebezhetőség.

Tehetségért - túlérzékenység.

Csúcsokért – zuhanások.

Gondtalanságért - könnyelműség: sebek.

Önáltatásért - eltévedés, gödör.

Közösség kell, folytonos igazságkeresés, bölcs öregek, írók.

Tolerancia, empátia, érintések, ölelések. Bőr a bőrhöz, lélek a lélekhez, de ezt is - mint mindent - mértékkel, mert így egészséges.

Nem látom többé, de örökké érezni fogom.

Az óvoda emeleti - szolgálati - lakásának nagyszobájában a földön kúszva-mászva (2-3 évesen?). A filodendronok olyan hatalmasak, hogy erdőben érzem magam.

1956: Anyám a szomszéddal, a védőnővel, beszélget a kerítésnél, én mellette állok és szeretnék már visszamenni a lakásba. Majd mindjárt, majd mindjárt. Egy órája rohant le velem, az emeletes épület rázkódott, recsegett: földrengés volt. De komolyabb károk nélkül megúsztuk.

1956. A hálószoba ablaka nyugatra néz, a Duna utcára. Látom, amint apám a töltéshez indul, kerékpárral: magas a víz, magasítani kell a védőgátat. A lapát feje a csomagtartón, a nyele a vázhoz erősítve.

1956. A konyha ablakánál állunk, ez északra néz, Sztálinváros irányába. Látjuk a szovjet gépeket, hallani a robbanásokat. A késő délutáni nap fényében vörösen fénylő bombákról azt hittem, égnek. Sokáig nem volt senki, aki fölvilágosított volna: apámék nem voltak hajlandóak beszélni semmiről, ami 56-ban történt: féltek.

1956: Egy kettő három négy, kicsi cipő hová mégy. Apámmal megyünk fölfelé a nyikorgó falépcsőkön, ekkor tudom meg, hogy kistestvérem lesz. Döbbenten állok meg, aztán erős kíváncsisággá szelídül az érzés.

Lassan poroszkál a Kese a poros dűlőúton, a bakon nagyapám és én. Most vettem át a gyeplőt, óriási élmény: egy járművet vezetek! (Jobb, mint egy autó, minden beavatkozás nélkül is tartja az irányt.) A Laposra megyünk ráadásul, az a töltés mellett van, még az ártéri erdőbe is bekukkanthatok egy kicsit. Szép nap lesz a mai.

Az ártézi kút medencéjében fürdünk, de aztán jön egy gazda a lovát itatni, tovább kell mennünk a Bírógödrére. A túlfolyóból csordogáló víz apró patakocskát táplál, ez meg (az országút töltése alatt fúrt csatornán keresztül) a Bírógödrébe jut, egy sekélyvizű tórendszerbe: kacsa/liba-úsztató, kisebb gyerekek fürdőhelye (télen hokipálya).

Az Öregtemetőben, barátommal, egy régi sír előtt. Izgatottan betűzzük a feliratot: meghalt 1849. április 30-án. Lehet, hogy a szabadságharc valamelyik csatájában?