A talló kalászait hányva,
s a verebek közé belesvén,
nagy szél kapott föl egyszer engem
hirtelen, áprilisi estén.

Gyerekeit kereste arra,
s engem talált ott épp az útban.
Bömbölt, örült, s én mosolyogva,
rengeteg mellén elaludtam.

Vitt falvakon, földeken keresztül,
meghempergetett jó sárosra,
cibálva és kacagva vitt egy 
pesti, csatakos külvárosba.

Az utcán vídám jasszok lógtak,
s még vidámabban verekedtek,
kiabáltak, kiabáltunk és
a jasszok végül berekedtek.
Mondom, valami nagy ünnep volt,
a hívek templomokba mentek,
és reszketve, szomorú kézzel
áldották őket meg a szentek.

S hogy a harangok búgtak, fölnőtt 
a szívekben nagy, esti béke.
A gyilkos végzett emberével
s úgy menekült, kalaplevéve.

Reménységnek és tulipánnak,
kicsi kis deszka alkotmányba,
1905-ben ígyen 
iktattak be az alkotmányba.

A kártyás munkásnak fiúként,
s a szép, ifjú mosóasszonynak,
ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,
fejkendőbe kötözött gondnak.

A szegény asszony rég halott már,
de fiát a szél el nem hagyja,
együtt nyögünk az erdőn éjjel,
s együtt alszunk el virradatra.

(József Attila - 1925)