... 
A látóhatár szélén derengés kezdődött: Egy picit haloványabbá vált ott az éj feketéje, egy vékony szürke csík jelent meg a nagy fekete tömb alatt. Az erdőben megszólalt az első madár. 
János még egyszer az égre nézett, arra a pontra, ahol a Nap pár perc múlva előbukkan. Most már teljes bizonyossággal érezte, hogy jól választott: Itt randevúzik ma reggel a Föld és az Ég – itt simulnak egymásba a Föld és a Kozmosz erővonalai. A szürke csík tovább világosodott, majd rózsaszínbe fordult – János fölemelte a kezét: Most!

Letérdeltek és a fűbe fektetett test fölé hajoltak. A nagy gyógyításoknál használt rítust idézték föl most is, de érezték, hogy ezúttal különösen sok támogató energia kavarog körülöttük...

Amikor az első fénysugarak körberagyogták a tájat, az erdő madarai ujjongásban törtek ki. Az emberek ekkor már transzban voltak, félig ébren, félig álomban, félig itt, félig egy másik világban, (energia-?)ködben, kábulatban. És nem lehetett tudni, de nem is volt igazán fontos, hogy melyik világból, mögülük, vagy belőlük lépett-e elő a tizenharmadik, aki odament a földön fekvőhöz, megérintette annak homlokát, aztán eltűnt.
És - az ekkor már teljes nagyságában tündöklő Nap fényében - a földön fekvő ember kinyitotta szemét, majd felült. Megállapította, hogy a legjobb helyen, barátai között van, felállt és körülnézett a diadalmas tájon.

(Az "Armageddon után" c. könyv részlete.)