Susognak a fák.

Bogár mászik, homok pereg,

a rét fölött egy ölyv kereng.

Az ember megáll és elmereng...


A fűben harmatcsepp-ékszerek,

az égen lágy ívű vonalak, jelek:

kondenzcsíkok, felhő-részletek.

Valaki őriz:

érzem, most csak nekem

ömlik a fény a végtelen 

szélesre nyitott ablakán.

Gólya lépdel, fölrebben, leszáll.

Az ölyv vijjogását hallani.

A nagy folyó illata leng,

most kéne szerelmet vallani

valakinek…

De gazdag a csend is itt:

gólyahír, pipacs,

boglárka, sáska, lepke, fű

és pipacsok megint.

A szöszke szellő kacéran meglegyint:

és fölizzik a parázsló reménykedés,

hogy lesz még ölelés,

lesz majd társ megint.