Az óvoda emeleti - szolgálati - lakásának nagyszobájában a földön kúszva-mászva (2-3 évesen?). A filodendronok olyan hatalmasak, hogy erdőben érzem magam.

1956: Anyám a szomszéddal, a védőnővel, beszélget a kerítésnél, én mellette állok és szeretnék már visszamenni a lakásba. Majd mindjárt, majd mindjárt. Egy órája rohant le velem, az emeletes épület rázkódott, recsegett: földrengés volt. De komolyabb károk nélkül megúsztuk.

1956. A hálószoba ablaka nyugatra néz, a Duna utcára. Látom, amint apám a töltéshez indul, kerékpárral: magas a víz, magasítani kell a védőgátat. A lapát feje a csomagtartón, a nyele a vázhoz erősítve.

1956. A konyha ablakánál állunk, ez északra néz, Sztálinváros irányába. Látjuk a szovjet gépeket, hallani a robbanásokat. A késő délutáni nap fényében vörösen fénylő bombákról azt hittem, égnek. Sokáig nem volt senki, aki fölvilágosított volna: apámék nem voltak hajlandóak beszélni semmiről, ami 56-ban történt: féltek.

1956: Egy kettő három négy, kicsi cipő hová mégy. Apámmal megyünk fölfelé a nyikorgó falépcsőkön, ekkor tudom meg, hogy kistestvérem lesz. Döbbenten állok meg, aztán erős kíváncsisággá szelídül az érzés.

Lassan poroszkál a Kese a poros dűlőúton, a bakon nagyapám és én. Most vettem át a gyeplőt, óriási élmény: egy járművet vezetek! (Jobb, mint egy autó, minden beavatkozás nélkül is tartja az irányt.) A Laposra megyünk ráadásul, az a töltés mellett van, még az ártéri erdőbe is bekukkanthatok egy kicsit. Szép nap lesz a mai.

Az ártézi kút medencéjében fürdünk, de aztán jön egy gazda a lovát itatni, tovább kell mennünk a Bírógödrére. A túlfolyóból csordogáló víz apró patakocskát táplál, ez meg (az országút töltése alatt fúrt csatornán keresztül) a Bírógödrébe jut, egy sekélyvizű tórendszerbe: kacsa/liba-úsztató, kisebb gyerekek fürdőhelye (télen hokipálya).

Az Öregtemetőben, barátommal, egy régi sír előtt. Izgatottan betűzzük a feliratot: meghalt 1849. április 30-án. Lehet, hogy a szabadságharc valamelyik csatájában?