Lám a tüzek kialudtak

Pásztoraink elaludtak

A farkasok belopóztak

Sok jó lelket eloroztak

Mintha idegenek közt járnék

- különös árnyék az arcokon.

Ez már nem az én világom,

már minden részletből hiányzom,

nyomaim rögtön kihűlnek.

A fákon döfésre lendülnek az ágak.

De egyszer

csak kirobban az a sírás, végre:

Hosszan lebeg majd,

leülepedik végre

és betakargatja a földet

jó melegen.

 

Ezen a büszke földön

arra neveltek bennünket,

hogy erősek legyünk.

Harcolni és győzni tanítottak,

sohasem gondoltam, hogy veszíthetek is.

 

Nincs több harc, úgy tűnik.

Olyan ember lettem akit elhagytak az álmai.

Megváltoztattam az arcom, a nevem,

de senkinek sem kellenek a vesztesek.

 

Ne add föl,

mert vannak barátaid.

Ne add föl,

még nem győztek le.

Ne add föl,

tudom, még jóra fordíthatod

a sorsodat.

 

Bár láttam a bajt mindenütt,

nem gondoltam, hogy engem is elérhet.

Azt hittem, mi leszünk az utolsók,

akiknek mennie kell.

Olyan különös, mikor fordul a világ:

Az éjszaka rárontott az otthonomra,

arra a helyre, ahol születtem, a tóparton.

Amikor a hajnal hasadt,

csak a puszta földet láttam…

A fák tövig égtek.

 

Ne add föl,

mi még itt vagyunk neked.

Nekünk semmiből nem kell sok.

Ne add föl,

mert van valahol egy hely,

ahová tartozunk.

 

Nyugodj meg.

Túl sokat aggódsz,

minden rendben lesz.

Ha megvadul a világ,

ránk eshetsz nyugodtan,

mi megtartunk téged.

Ne add föl,

kérlek ne add föl.

 

El kellett mennem innen,

nem bírtam tovább.

A hídra álltam

és néztem a vizet.

Akárhogy lesz is,

a folyó folyik.

A folyó folyik.

 

Egy másik városba mentem,

megpróbáltam letelepedni ott.

Munkát kerestem

nagyon sok helyen,

de sehol nem kellettem.

 

Ne add föl,

mert vannak barátaid.

Ne add föl,

mert nem te vagy az egyetlen.

Ne add föl,

nincs miért szégyenkezned.

Ne add föl,

mi még itt vagyunk veled.

Büszkék vagyunk az olyanokra,

mint te.

Ne add föl.

Sosem volt könnyű,

de ne add föl,

mert van olyan hely,

van egy hely,

ahová tartozunk.

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,

A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,

Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik

Mezei szagokkal a tavaszi szél.

 

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,

Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!

Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

 

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Elmegyek, elromlott minden,

remélem, megsirat az isten:

A könnyekből meleg pára,

a kövekből puha párna lesz,

az Úr minden nagyurat megint,

a didergőknek álma lesz megint.

Már kifelé haladt a rengetegből, amikor egyszer csak egy dal szólalt meg a fejében. Nagyon távoli, nagyon halk dallam, a szövegből csak egy foszlány – „tíz mérföldre tőled” -, de egyből rabulejtette a szívét. Érezte, hogy egy láthatatlan kapocs, egy leheletvékony selyemfonál köti össze valakivel, aki lélekben nyilvánvalóan testvére, akármilyen testben is..., ha egyáltalán ...

Mert hát azzal is számolnia kellett, hogy az üzenet nagyon messziről érkezett, olyan valakitől, aki már rég nem él - egy valamikori ember-elődtől. Sőt - már missziója jellegét tekintve is - ez volt a legvalószínűbb; és egyébként is: közösségének minden tagját ismerte, a kiborgoktól meg teljesen idegen volt az ilyesmi.

 

A sugárzás egyre nőtt, ez aggasztotta, érezte, hogy még legfeljebb fél óráig tudja tartani a védelmet - egyre több energiába került. De ha már idáig eljött, azt a pár lépést még megteszi.

És megtette. Végre kiért az erdőből: egy hatalmas, több tíz kilométer átmérőjű, csaknem csupasz kör szélén állt. Foltokban elszórt gyér fűcsomók és satnya bokrok jelezték, hogy az élet azért már elkezdte visszaperelni jussát a haláltól. A dallam itt felerősödött egy pillanatra, aztán beleveszett a sokezer egyéb üzenetbe: .

 

 Beszélgetéseket hallott, jeleneteket vizionált - egy fiú és egy lány éppen egymás szemébe nézett, egy anya a csecsemőjét szoptatta, férfiak hevesen vitatkoztak egy térkép fölött, egy öttagú család ebédelt, egy idős házaspár a képernyőre meredt - és Freia nem csak látta őket egy-egy ezredmásodpercnyi villanásban, kaleidoszkópszerűen, de érezte érzéseiket is.

 

Bár nem egyformán jól, de minden gaian birtokában volt ennek a képességnek - érzések érzékelésének - ha élőkről volt szó, de Freia ennél jóval többet is tudott, ezért válaszolta P. mester, amikor a fiatalok a Nagy Háborúról kérdezgették: „Nos, majd Freia megmondja” – ő csak nézett rá értetlenül, de az öreg elmagyarázta, merre kell mennie, mit kell tennie.

 

Mindent érzett: azt a rettegést, döbbenetet, szörnyű dühöt is, amely a Nagy Villanás utáni másodpercekben uralkodott el az embereken, kiáltásaikat, amelyek egyetlen hatalmas sikollyá olvadtak össze, amely beleégett a földbe, beleíródott a mágneses erővonalakba, örökre beleivódott Gaia lelkébe.

És immár az övébe is. Tébolyult pillanat volt, elődei tragédiájának ilyen pontos érzékelése majd felrobbantotta a lelkét, csak úgy menekült meg, hogy azonnal segítséget kért a Közösségtől, ahogy P. mester az útra való felkészítésekor előrelátóan javasolta.

 

Így is féltérdre esett, aztán fejét a földre hajtva hosszan gyászolta őket, megpróbálva felfogni a felfoghatatlant, elrendezni az elrendezhetetlent. Sokáig térdelt így, nehezen kelt föl, és minden támogatás ellenére csak vonszolta magát a hazafelé tartó úton – lesz dolga P. mesternek, amíg rendbeteszi a lelkét, de a fiatalok egészen pontosan tudni fogják, mi az az atomháború -,

a dallam újra megjelent, de most sokkal szomorúbban csengett, tízmilliárd mérföldnek érezte, meg azt: nem szabad, hogy még egyszer előforduljon valami hasonló,

 

soha többé, soha többé! Ugye nem lesz?

 A járőr a liget fái közé ért. Enyhe szellő mozgatta a fák leveleit, a selymesen vékony szálú, sötétzöld fűszőnyegen folyton változó fény-árny ölelkezés-minták futottak. Itt egy piros, amott egy sárga és egy kék virág tündökölt, a bokron tarka lepke villant, egy közeli fán rigó, kissé távolabb egy cinege énekelt. A járőr tagjai azonban mindebből a szépségből semmit nem vettek észre. Egyszerűen nem voltak rá alkalmasak: egy kiborg és egy szuperrobot alkotta a párost.

 Shine és XP 632 persze nagyon sok információt gyűjtöttek és dolgoztak föl – nem csak közvetlen környezetükből, de több tíz méterrel a föld alól, kilométerekkel távolabbról is (sőt, szükség esetén – a műholdak segítségével – a bolygó csaknem minden pontjáról kaphattak volna tájékoztatást). Sok ezer egyéb jel és jelsorozat között a madárhangokat is észlelték, de elemzőrendszerük csak annyit állapított meg, hogy forrásuk veszélytelen és értéktelen számukra. Voltak itt értékesebb dolgok is – pontosan tudták, hogy ebből a környezetből szükség esetén milyen nyersanyagokat szerezhetnének javításukhoz és mennyi energiát nyerhetnének, de pillanatnyilag mindketten hibátlanok voltak, csordultig töltve energiával.

 Nem észlelték a szépséget, mert nem tudták mi az. Pontosabban szólva tudták, hogy a bolygót még nem is olyan régen benépesítő emberek használták ezt a fogalmat valamire, amit az intelligens robotok sohasem, a kiborgok pedig már régen nem értettek. A képesség lassan, fokozatosan halványult el, amint egyre kevésbé kötődtek az ósdi biológiai alapú rendszerekhez.

 Shine biológiai teste – mint oly sok más emberé is – a Nagy Háború alatt szenvedett súlyos károsodásokat. Mint legtöbben, ő is biológiai testformája szintetikus utánzatát választotta, és az eltelt évtizedek során teljesen hozzászokott az új, gépi testhez.

Külsőre alig különbözött robot járőr-társától: két egyforma – érzékelők sokaságával és bénító sugárfegyverekkel felszerelt - humanoid lopakodott a fák között. Energia-ellátásukat a mellkasukban lapuló kis antianyag-reaktor biztosította – egy feltöltéssel, átlagos energiaigényű feladatok mellett, ezer évre. Shine csak annyiban különbözött a másiktól, hogy neki volt még biológiai agya is. Maga sem tulajdonított persze ennek túl nagy jelentőséget, hiszen az igazi, a szintetikus, amelyhez sokezer hajszálvékony elektródán keresztül kapcsolódott, százszor nagyobb teljesítményű volt, pont olyan, mint a robotoké.

 És maga is egyre inkább olyanná vált, mint példaképei. Akinek nincsenek fájdalmai és biológiai szükségletei – vágyai, annak nincsenek érzelmei. Már rég nem tudta, miért rossz a megsemmisülés, mégis küzdött ellene, mert – mint a robotoknál – egy mélyre ültetett ősparancs ezt diktálta. De neki legalább voltak néha kételyei. Ez nyilvánvalóan a biológiai agyrész fogyatékosságai miatt fordulhatott elő – a robotok nem ismerték -, a Központ sürgette is nemegyszer, hogy szabaduljon meg attól a vacaktól, de ő – saját magának sem tudta megmagyarázni, miért – még most, harminc év után sem tudta rászánni magát.

 Azért a Központ így is mindig ki tudta segíteni: Kettes szintű kapcsolatra váltott – az egyes szintű folyamatos volt – és megerősítette az Ősparancsot, a zavaró gondolatok eltűntek, újból teljes erővel tudott koncentrálni a kapott feladatra. Feladat pedig mindig akadt – újabban a gaianokkal kapcsolatos gondok szaporodtak meg. 

 

 A kiborgok és a gaianok eddig nem igazán keresztezték egymás útját. A közös ős – ember – ellenére annyira mások voltak, az érdekeik, az életterük annyira különbözött, hogy nem is igazán kerültek kapcsolatba egymással. A kiborg-társadalom vadembereknek tekintette a gaianokat, akik általában makacsul visszautasították a kiborggá-válás újra és újra fölkínált lehetőségét, az évi kvóta kihasználtsága egyre csökkent, sőt néhány év óta már egyetlen kiborg-operáció sem történt.

  A gaianok társadalma a természettel való azonosulásra épült. Vallásuk középpontjában Gaia, a Földanya állt, rítusaik őt idézték, tőle kértek és kaptak segítséget, élelmüket főleg gyűjtögetéssel és halászattal szerezték. Néhány tízezres közösségük a Nagy Háború által megkímélt területeken kóborolt, a kiborgokkal ellentétben ők érzékenyek voltak a sugárzásra. Viszont meg is érezték a sugárszint emelkedését, leginkább szagként, vagy a bőrükön jelentkező csípő érzésként, és így ki tudták kerülni a veszélyes körzeteket. Sok más különleges képességre is szert tettek a Katasztrófa óta eltelt néhány évtized alatt, az átalakulás gyorsaságának titka újabban már a kiborg-központot is érdekelni kezdte, de ebben a témában a gaianok, vallási előírásaikra hivatkozva, visszautasítottak minden együttműködést.
Sőt, néhány napja a Központ kém-műholdai is megvakultak – a helyzet megérett egy alapos elemzésre.  
  

 A Központ két tapasztalt, többszörös biztonsági rendszerrel védett egységét, Shine-t és XP 632-t különleges felhatalmazással küldte a helyszínre: Akár erőszak alkalmazásával is, fejtsék meg a gaianok titkait.

 Az egyes szintű kapcsolat folyamatos volt a az egységek között is, de az érzékelőiken keresztül kapott információk egy része azonnal továbbítódott a Központba is, onnan pedig szükség esetén besegítettek a feldolgozásba. Erre azonban csak igen ritkán volt szükség: A járőr mindkét tagja a legújabb fejlesztésű, óriási kapacitású memóriatárolóval és a legmodernebb, hipergyors processzorral rendelkezett. Óvatosan, de magabiztosan közeledtek a rezervátumhoz.

 

 Hiába voltak azonban fölszerelve a legjobb érzékelőkkel, a Gaian egyik pillanatról a másikra, a semmiből jelent meg előttük. A robot azonnal ócsakavassá vált, tökéletesnek hitt hibajavító rendszereivel együtt, energiaellátása szűnt meg kijavíthatatlanul, megfellebbezhetetlenül. Shine rendszereinek legtöbbje sem működött, de agyának legbelső, biológiai alapú részében még keringtek halvány gondolatok. Mozgatóelemei, fegyverei használhatatlanok voltak, csak egyetlen kommunikációs csatorna működött, egy olyan, amilyet ő még sohasem használt: telepatikus módon kapott üzeneteket. Látta pédául – pedig összes érzékelője használhatatlan volt -, hogy a gaian külsőleg semmiben nem különbözik azoktól, akiket ismert. Talán a tekintete volt különleges – átható, mégis nyugodt, bár most kissé mintha töprengőre váltott volna. Shine megértette, hogy az ő sorsán gondolkodik, de a halál közelsége nem ijesztette meg. Most, hogy agyának szintetikus része, amelybe az ősparancsot is ültették, nem működött, semmit nem jelentett számára a vég lehetősége.

 De a gaian másként döntött. Shine hirtelen megérezte, hogy az információkon túl valami más is átjött, egy az információnál is értékesebb valami, egy képesség. Birtokba vette és abban a pillanatban megérezte, hogy mit érez a másik. Őt is átjárta a gyönyörűség – a szellőtől borzolt bokrok és fák látványa, a koranyári színek, illatok és hangok csodálatos élményegyüttese felkavarta. Katartikus élmény volt, tudatának legmélyére hatolt, és ott rátalálva egy régi, szunnyadó emléknyomra tovább erősödött – teljesen eluralkodott rajta. Sírni kezdett, bár már rég elfelejtette azt is, hogy mit jelent ez, sírt könnyek nélkül – szemeit a százszor több információt közvetítő érzékelők pótolták már évtizedek óta – belül, lélekben sírt, mert kiderült, hogy lelkének egy része mégiscsak megőrződött valahol, tudata egy rejtett szegletében.

 

 A következő pillanatban a gaian eltűnt, éppoly észrevétlenül, ahogy jött. Shine, akinek erőforrásai újra működni kezdtek, ekkor már ismerte a gaianok minden titkát. Hogy képessé váltak az irányított teleportálódásra és a nagy hatékonyságú telekinézisre – távolból, érintés nélkül mozgatni tárgyakat, kapcsolókat. Olyan szintű kommunikációra képesek, amely már több, mint kommunikáció, a hiperempátián, az azonosulni tudás tökéletesre fejlesztett képességén alapul.

 

 És tudta, hogy minderről már nem fog jelentést tenni a Központnak, hiszen nem kiborg többé, hanem egy természetes testre vágyó és váró gaian. Hiszen a legnagyobb titkot – amelyet az „öröklét” kedvéért elfelejtett, de mostmár haláláig nem fog lemondani róla -, úgy hívják, hogy élet.

ég az erdő - eloltsátok

ég a világ – ne hagyjátok

ég a szívem - tápláljátok

szép a világ - álmodjátok

 

A déli nap még fényesen ragyog,

de egyre hűvösebbek a hajnalok.

 

A szomszédban láncfűrész sivít.

Nekem is találnom kell valakit,

aki hazahozza a tüzelőt

a fagyos hónapok előtt.

 

Alattomos, hideg fuvallatok

karcolgatják a tükrös napot.

Egy megsárgult, fáradt eperlevél

megborzong,

elindul az ágról, földetér.

 

Lassan, de biztosan közelít a tél.

Öreg bíró

 

Ötöl-hatol,

papol,

elnapol.

 

Parlament

 

Tömérdek az ellenérdek:

röpködnek az ellenérvek.

 

Villámlégyott

 

Legott légy itt!

S légy fitt!

 

Újbor

 

Szűzi borom

űzi borúm

s szerzi derűm.

Drága nedűm!

 

Egy vállalkozás története

 

Álmodtam - reméltem

átéltem - beszéltem

azt mondták - elhittem

beszálltam - megvettem

elszálltam – azt hittem

ébredtem - nem láttam

kérdeztem - nem hittem

rájöttem - tévedtem

 

térdeltem

Az igazi művész sámán, műalkotása pedig közösségének lelkéből párolt varázslat: melegít, röptet, megvilágosít. Mindig segít, ha a Rítus szabályait betartva használod: Csak akkor kéred, ha tényleg, nagyon kell a Csoda, és nyitott, tiszta lélekkel fogadod magadba.

 

 

Az erősödő, vészjósló morajlást
túlharsogták a Mammon-papok,
de reménykedve hallgatták éjjelente
a megnyomorított, megszürkült angyalok.

És mikor megjött a Vihar,
s ledőlt a sok fényes épület,
hófehér szárnyak lobogtak
a kisimult világ felett.

 

Keskeny ösvény vezet

a belső békét adó szeretet

és a túléléshez szükséges minimális keménység között.

 

Sokkal szűkebb az út, mint hiszed,

mikor nekiindulsz az életnek.

 

Ha az ösvény teljesen eltűnik a lábad alól, nagy bajban vagy.

Kiálts segítségért: ha még érdemes vagy rá, megkapod.

Ha nem: elsüllyedsz az ingoványban, menthetetlenül.

És hiába őrzi meg tested a láp viszonylagos épségben, késő korok tudósai hiába elemzik majd maradványaidat - még azt is kiderítik, hány éves voltál, milyen (fizikai) betegségeid voltak, hogy mit ettél utoljára -

a lényeget csak ténfergő lelked ismeri majd,

meg az Örökkévaló...