emberi

2020\01\12

A szerelem varázslata

 

Ugyan hogy lehetne

szerelembe esve

félni a holnapot?

Mikor édessége

elvarázsol, a napod

mesevilággá változik:

Minden gond feledve,

és a csillagporban

- mint gyerekkorodban -

felragyog millió csoda,

bűbáj ígérete.

 

És száll a kék madár,

és te is vele...

Hogy is lehetne

élni nélküle.

szerelem varázslat

2019\12\19

Későn jött fény

 

 

Elállt az eső. Az ég borultan,

de lágyabban nézett le már.

És megfogant a halk remény,

hogy jön a megváltó sugár.

 

De mire megjött végre a fény,

este volt, a napnak vége már,

és nem tudtam igazán örülni annak

hogy rámborul a csillagos határ.

 

Csak álltam a tócsák közt hallgatag,

fölöttem moccant egy madár,

és nem csak láttam, éreztem is,

hogy reszket a víz tükrén a csillag-ár.

későn jött fény

2019\11\27

Álmok szállnak az éjszakában

 

Álmok szállnak az éjszakában.

Mennyi sóhaj!

Néhány pillangó között

sok magányos jaj

lebeg

az árkolt világ fölött.

 

Hol vagytok kedvesek?

Simogató, rokon lelketek

nélkül az elvadult

Mammon-világban

vakon tapogatózva

keresnek kezeket a kezek.

 

De fémhideg falak mindenütt.

Gőgösen peng a pénz,

az élet: a szívmeleg elveszett.

 

 Elvégeztetett?

jaj árkok Mammon világ

2019\06\13

Csodapatak

 

Tündérek álma: mély, tiszta forrás,

belőle indul fehér kavicsok közt

egy csilingelő patak.

Álomvirágok nőnek partjain,

vizében apró, színes halak

az ég tükörcserepeivel játszanak.

 

Csobogása gyógyít:

lelkedből pillangót varázsol:

megszépülnek szürke társaid

ahogy a szeretet kitör

    börtönéből...

Nézed őket és csodálkozol...

 

 

Szörnyeink szertefoszlanak

a csoda-patak virágos partján,

megváltott testvéreim ragyognak.

Csobogj sokáig!

Bűvölj örökké kis patak,

így ahogy megálmodtalak...

mese álom csodapatak

2018\12\02

Fény-remény szigorú télben

 

Már

nincs vér az érben,

hófehérben

nyugszik a táj

időtlen térben.

 

Bent is súlyos a csend.

Hiába volt tele a pince,

megroppant a ház gerince:

üszkös emlékek

hevernek szerteszét.

Szellemként bolyong,

teng-leng a lét.

 

Pedig

voltam én is

- vagy csak álom? -

fiatalon, örök nyáron,

lobogó szívvel, hajjal,

fészket rejtő gallyal,

millió virággal áldott

erdőn, réten, Duna-gáton.

 

 

De hol van már

a fiatal nyár?

Eltűnt mindörökre,

apró örömökre

vágyunk csupán:

akármi szépre,

jó szóra, melegre,

fényre.

 

 

És ne félj:

a fény meg is jön.

Mindig visszatér

a borús napok után:

jeget tör, szétárad,

szívünkbe is befér.

 

És ha repeszti is a jég,

és mállik is a szikla,

anyagát a föld

tavasszal beissza:

életet ad a magnak.

Te is adj magadnak

békét.

emlék fény tél béke remény

2018\10\08

Ősz a vízparton

 

A vízen kacsák ringatóznak.

Az égen fehér vitorla.

Színes levelek peregnek

fodros vízsodorba.

 

Egy vadvirágon szitakötő ragyog,

a fűszálakon harmatcsillagok.

 

De hiába cirógat a napsugár,

a fákat nem nyugtatja már:

riadtan zizegnek, s adóznak 

minden szellőrezdülésnek:

avarréteg alatt kutat

élelemért a madár.

 

S egy ökörnyál apró kosarából

távolról int búcsút

szeszélyes szeretőnk: a nyár.

ősz Duna-part

2018\09\24

Koranyár

(Ism.: válogatok kedvenceimből)

 

Susognak a fák.

Bogár mászik, homok pereg,

a rét fölött egy ölyv kereng.

Az ember megáll és elmereng...

 

A fűben harmatcsepp-ékszerek,

az égen lágy ívű vonalak, jelek:

kondenzcsíkok, felhő-részletek.

 

Valaki őriz:

érzem, most csak nekem

ömlik a fény a végtelen

kék kupola ablakán.

 

Gólya lépdel, fölrebben, leszáll.

Az ölyv vijjogását hallani.

A nagy folyó illata leng,

most kéne szerelmet vallani

valakinek…

 

De gazdag a csend is itt:

gólyahír, pipacs,

boglárka, sáska, lepke, fű

és pipacsok megint.

 

A szöszke szellő kacéran meglegyint:

és fölizzik a parázsló reménykedés,

hogy lesz még ölelés,

lesz majd társ megint.

koranyár

2018\09\13

Én nem tudom...

 

 

Én nem tudom

hogy m'ért szürke az ég

akkor is, mikor süt a nap.

Hogy miért kevés a mosoly,

és sok a gond.

De húnyt szemmel még látom:

lágy fényben leng lomb,

és hallom mesélni a tücsköket

egy kedves és nyugodt világról…

És érzem: az a normális,

ez itt: a bolond.

 

A fémes, gépies ridegség világa,

hazug reklámok, szólamok,

a „nagyüzem”:

pénz-szagtól őrült,

rohanó emberek,

minden így vagy úgy „szerzett”

csillogva mérgező

élettelen vagyon:

szürreális vízió csupán.

S egycsapásra eltűnik majd

egy vakító fényű hajnalon.

nem tudom

2018\07\05

Szeretet és egyéb titkok (ism.)

(Válogatok itteni kedvenceimből)

 

A múlt század ötvenes éveiben és a hatvanasok elején voltam gyerek (1951-ben születtem). Egy olyan korszakban, amikor kevés ember érezte jól magát ebben az országban. 
Nekem mégis boldog gyerekkorom volt.
Miért? 
Elsősorban szüleim szeretete miatt: az a kisgyerek, akit szeretnek a szülei, akármilyen körülmények között is jól érzi magát.     
És nem csak a szüleim szerettek. A nagy tragédiák után – a falunak több mint 100 lakosa pusztult el Auschwitzban, és 38 egy bombatámadásban – kezdett magához térni a közösség, kezdett örülni az életnek, akármilyen nehéz volt is. Az egész falu egy biztonságos, meleg fészeknek tűnt nekem akkor, csupa rokonnal, baráttal és kedves ismerőssel. (Különösen, hogy apám tanár, anyám óvónő volt, az egész falu ismerte és szerette őket, 
anyámat nagyon: imádta az apróságokat, azok – és szüleik – meg őt.)

És: Szép volt a falum, tele játszóhelyekkel, és titkokkal. 
Az Ákoskert, amelynek százéves platánfái alatt késő estig rúgtuk a gumilabdát, a Bírógödre, amely nyáron kiváló lubickoló-, télen remek korcsolyázó-hely volt, kicsiknek is biztonságos a maga 30-40 cm-es mélységével, ráadásul a falu közepén. Télen a foci helyett a hoki volt a Játék: Sötétedésig ütöttük a „pakkot” a parton talált görbe botjainkkal, prolikorcsolyáink karmai minden télen elnyűttek legalább egy cipőtalpat – de akkor még voltak cipészek a faluban!
Földerítésre hívogatott a titokzatos, fákkal már sűrűn benőtt, elhagyatott öregtemető, meg a zsidótemető, ahol az állati csapásokon kúszva-mászva több mint százéves sírköveket is lehetett találni. 
A romos zsinagóga (azóta fölújították, Europa Nostra díjat kapott), a hatalmas folyó, az ártéri erdő, a rét, és a Határ: 
Szőlőkkel, gyümölcsösökkel, akácligetekkel, nyulakkal, őzekkel, rókákkal, 
meg persze fácánokkal, pacsirtákkal, és egy csomó más madárral, amelyek fészkeire, ha nagyritkán rátaláltunk, a tojásokat, vagy fiókákat úgy csodáltuk, mintha kincsekre bukkantunk volna.
Mind izgalmas helyszín volt, de a két legnagyobb kedvenc mégiscsak a Duna – a réttel és az ártéri erdővel -, meg a Határ volt, mese-birodalmunk két legértékesebb tartománya.

More:

szeretet titok

2018\04\15

Reggel

 

 

(álomkép-foszlányok)

A szó sziszegve visszaszúr.

Ló forgolódik vadul,

a fűszál csendben meglapul,

egy toll forogva földre hull…

 

(rossz kábulat)

Az égen különös, vad jelek:

vörös-fehérek, fejthetetlenek.

Látom jól ismert világom,

de árnyak a felejthetetlenek.

 

(föloldozás)

Madárdal tör rossz varázslatot,

virágillatból gyógyító párlatot

kever a harmat és a szél.

Apró kutyám térdemhez ér.

És visszatér a vér az érbe,

visszakerülök a térbe,

távolodik a furcsa csend,

lassan helyreáll a rend

(egy időre).

tavasz reggel kábulat álomképek

2018\02\28

Űzzük el a hideg telet

Űzzük el a hideg telet

 

(Drive the cold winter – Owain Phyfe)

 

Üdv a napoknak melyek áldottabbak

mint bármely része az évnek.

Szegény és gazdag is örvendez, ujjong

az éjszakák gyönyörben égnek.

Minden vidám ember áldott,

ki a legjobbat teszi, mit tehet:

felejtve  gondot, verssel és dallal

űzi a hideg telet.

 

Ostoba most ki dühösködik,

kis bosszúságokon töpreng.

Ha dühöt keres, ne fordulj hozzá,

otthonát ne látogasd meg.

Felejtsd el most a könyveket,

melyek a halálról szólnak.

Áldozd a hosszú éjszakákat

az élvezetnek, és a bornak.

 
Ez az idő mulatsággal teljen:

a szomszédok jöjjenek össze.

Egymás iránt szeretetben

a tűznél egymás vállát ütve.

Régi sérelmek korsóba fojtva,

öreg és ifjú nevet.

Minden bánatot félredobva

űzzük a hideg telet.

Owain Phyfe