A járőr a liget fái közé ért. Enyhe szellő mozgatta a fák leveleit, a selymesen vékony szálú, sötétzöld fűszőnyegen folyton változó fény-árny ölelkezés-minták futottak. Itt egy piros, amott egy sárga és egy kék virág tündökölt, a bokron tarka lepke villant, egy közeli fán rigó, kissé távolabb egy cinege énekelt. A járőr tagjai azonban mindebből a szépségből semmit nem vettek észre. Egyszerűen nem voltak rá alkalmasak: egy kiborg és egy szuperrobot alkotta a párost.
Shine és XP 632 persze nagyon sok információt gyűjtöttek és dolgoztak föl – nem csak közvetlen környezetükből, de több tíz méterrel a föld alól, kilométerekkel távolabbról is (sőt, szükség esetén – a műholdak segítségével – a bolygó csaknem minden pontjáról kaphattak volna tájékoztatást). Sok ezer egyéb jel és jelsorozat között a madárhangokat is észlelték, de elemzőrendszerük csak annyit állapított meg, hogy forrásuk veszélytelen és értéktelen számukra. Voltak itt értékesebb dolgok is – pontosan tudták, hogy ebből a környezetből szükség esetén milyen nyersanyagokat szerezhetnének javításukhoz és mennyi energiát nyerhetnének, de pillanatnyilag mindketten hibátlanok voltak, csordultig töltve energiával.
Nem észlelték a szépséget, mert nem tudták mi az. Pontosabban szólva tudták, hogy a bolygót még nem is olyan régen benépesítő emberek használták ezt a fogalmat valamire, amit az intelligens robotok sohasem, a kiborgok pedig már régen nem értettek. A képesség lassan, fokozatosan halványult el, amint egyre kevésbé kötődtek az ósdi biológiai alapú rendszerekhez.
Shine biológiai teste – mint oly sok más emberé is – a Nagy Háború alatt szenvedett súlyos károsodásokat. Mint legtöbben, ő is biológiai testformája szintetikus utánzatát választotta, és az eltelt évtizedek során teljesen hozzászokott az új, gépi testhez.
Külsőre alig különbözött robot járőr-társától: két egyforma – érzékelők sokaságával és bénító sugárfegyverekkel felszerelt - humanoid lopakodott a fák között. Energia-ellátásukat a mellkasukban lapuló kis antianyag-reaktor biztosította – egy feltöltéssel, átlagos energiaigényű feladatok mellett, ezer évre. Shine csak annyiban különbözött a másiktól, hogy neki volt még biológiai agya is. Maga sem tulajdonított persze ennek túl nagy jelentőséget, hiszen az igazi, a szintetikus, amelyhez sokezer hajszálvékony elektródán keresztül kapcsolódott, százszor nagyobb teljesítményű volt, pont olyan, mint a robotoké.
És maga is egyre inkább olyanná vált, mint példaképei. Akinek nincsenek fájdalmai és biológiai szükségletei – vágyai, annak nincsenek érzelmei. Már rég nem tudta, miért rossz a megsemmisülés, mégis küzdött ellene, mert – mint a robotoknál – egy mélyre ültetett ősparancs ezt diktálta. De neki legalább voltak néha kételyei. Ez nyilvánvalóan a biológiai agyrész fogyatékosságai miatt fordulhatott elő – a robotok nem ismerték -, a Központ sürgette is nemegyszer, hogy szabaduljon meg attól a vacaktól, de ő – saját magának sem tudta megmagyarázni, miért – még most, harminc év után sem tudta rászánni magát.
Azért a Központ így is mindig ki tudta segíteni: Kettes szintű kapcsolatra váltott – az egyes szintű folyamatos volt – és megerősítette az Ősparancsot, a zavaró gondolatok eltűntek, újból teljes erővel tudott koncentrálni a kapott feladatra. Feladat pedig mindig akadt – újabban a gaianokkal kapcsolatos gondok szaporodtak meg.
A kiborgok és a gaianok eddig nem igazán keresztezték egymás útját. A közös ős – ember – ellenére annyira mások voltak, az érdekeik, az életterük annyira különbözött, hogy nem is igazán kerültek kapcsolatba egymással. A kiborg-társadalom vadembereknek tekintette a gaianokat, akik általában makacsul visszautasították a kiborggá-válás újra és újra fölkínált lehetőségét, az évi kvóta kihasználtsága egyre csökkent, sőt néhány év óta már egyetlen kiborg-operáció sem történt.
A gaianok társadalma a természettel való azonosulásra épült. Vallásuk középpontjában Gaia, a Földanya állt, rítusaik őt idézték, tőle kértek és kaptak segítséget, élelmüket főleg gyűjtögetéssel és halászattal szerezték. Néhány tízezres közösségük a Nagy Háború által megkímélt területeken kóborolt, a kiborgokkal ellentétben ők érzékenyek voltak a sugárzásra. Viszont meg is érezték a sugárszint emelkedését, leginkább szagként, vagy a bőrükön jelentkező csípő érzésként, és így ki tudták kerülni a veszélyes körzeteket. Sok más különleges képességre is szert tettek a Katasztrófa óta eltelt néhány évtized alatt, az átalakulás gyorsaságának titka újabban már a kiborg-központot is érdekelni kezdte, de ebben a témában a gaianok, vallási előírásaikra hivatkozva, visszautasítottak minden együttműködést.
Sőt, néhány napja a Központ kém-műholdai is megvakultak – a helyzet megérett egy alapos elemzésre.
A Központ két tapasztalt, többszörös biztonsági rendszerrel védett egységét, Shine-t és XP 632-t különleges felhatalmazással küldte a helyszínre: Akár erőszak alkalmazásával is, fejtsék meg a gaianok titkait.
Az egyes szintű kapcsolat folyamatos volt a az egységek között is, de az érzékelőiken keresztül kapott információk egy része azonnal továbbítódott a Központba is, onnan pedig szükség esetén besegítettek a feldolgozásba. Erre azonban csak igen ritkán volt szükség: A járőr mindkét tagja a legújabb fejlesztésű, óriási kapacitású memóriatárolóval és a legmodernebb, hipergyors processzorral rendelkezett. Óvatosan, de magabiztosan közeledtek a rezervátumhoz.
Hiába voltak azonban fölszerelve a legjobb érzékelőkkel, a Gaian egyik pillanatról a másikra, a semmiből jelent meg előttük. A robot azonnal ócsakavassá vált, tökéletesnek hitt hibajavító rendszereivel együtt, energiaellátása szűnt meg kijavíthatatlanul, megfellebbezhetetlenül. Shine rendszereinek legtöbbje sem működött, de agyának legbelső, biológiai alapú részében még keringtek halvány gondolatok. Mozgatóelemei, fegyverei használhatatlanok voltak, csak egyetlen kommunikációs csatorna működött, egy olyan, amilyet ő még sohasem használt: telepatikus módon kapott üzeneteket. Látta pédául – pedig összes érzékelője használhatatlan volt -, hogy a gaian külsőleg semmiben nem különbözik azoktól, akiket ismert. Talán a tekintete volt különleges – átható, mégis nyugodt, bár most kissé mintha töprengőre váltott volna. Shine megértette, hogy az ő sorsán gondolkodik, de a halál közelsége nem ijesztette meg. Most, hogy agyának szintetikus része, amelybe az ősparancsot is ültették, nem működött, semmit nem jelentett számára a vég lehetősége.
De a gaian másként döntött. Shine hirtelen megérezte, hogy az információkon túl valami más is átjött, egy az információnál is értékesebb valami, egy képesség. Birtokba vette és abban a pillanatban megérezte, hogy mit érez a másik. Őt is átjárta a gyönyörűség – a szellőtől borzolt bokrok és fák látványa, a koranyári színek, illatok és hangok csodálatos élményegyüttese felkavarta. Katartikus élmény volt, tudatának legmélyére hatolt, és ott rátalálva egy régi, szunnyadó emléknyomra tovább erősödött – teljesen eluralkodott rajta. Sírni kezdett, bár már rég elfelejtette azt is, hogy mit jelent ez, sírt könnyek nélkül – szemeit a százszor több információt közvetítő érzékelők pótolták már évtizedek óta – belül, lélekben sírt, mert kiderült, hogy lelkének egy része mégiscsak megőrződött valahol, tudata egy rejtett szegletében.
A következő pillanatban a gaian eltűnt, éppoly észrevétlenül, ahogy jött. Shine, akinek erőforrásai újra működni kezdtek, ekkor már ismerte a gaianok minden titkát. Hogy képessé váltak az irányított teleportálódásra és a nagy hatékonyságú telekinézisre – távolból, érintés nélkül mozgatni tárgyakat, kapcsolókat. Olyan szintű kommunikációra képesek, amely már több, mint kommunikáció, a hiperempátián, az azonosulni tudás tökéletesre fejlesztett képességén alapul.
És tudta, hogy minderről már nem fog jelentést tenni a Központnak, hiszen nem kiborg többé, hanem egy természetes testre vágyó és váró gaian. Hiszen a legnagyobb titkot – amelyet az „öröklét” kedvéért elfelejtett, de mostmár haláláig nem fog lemondani róla -, úgy hívják, hogy élet.
