Már kifelé haladt a rengetegből, amikor egyszer csak egy dal szólalt meg a fejében. Nagyon távoli, nagyon halk dallam, a szövegből csak egy foszlány – „tíz mérföldre tőled” -, de egyből rabulejtette a szívét. Érezte, hogy egy láthatatlan kapocs, egy leheletvékony selyemfonál köti össze valakivel, aki lélekben nyilvánvalóan testvére, akármilyen testben is..., ha egyáltalán ...

Mert hát azzal is számolnia kellett, hogy az üzenet nagyon messziről érkezett, olyan valakitől, aki már rég nem él - egy valamikori ember-elődtől. Sőt - már missziója jellegét tekintve is - ez volt a legvalószínűbb; és egyébként is: közösségének minden tagját ismerte, a kiborgoktól meg teljesen idegen volt az ilyesmi.

 

A sugárzás egyre nőtt, ez aggasztotta, érezte, hogy még legfeljebb fél óráig tudja tartani a védelmet - egyre több energiába került. De ha már idáig eljött, azt a pár lépést még megteszi.

És megtette. Végre kiért az erdőből: egy hatalmas, több tíz kilométer átmérőjű, csaknem csupasz kör szélén állt. Foltokban elszórt gyér fűcsomók és satnya bokrok jelezték, hogy az élet azért már elkezdte visszaperelni jussát a haláltól. A dallam itt felerősödött egy pillanatra, aztán beleveszett a sokezer egyéb üzenetbe: .

 

 Beszélgetéseket hallott, jeleneteket vizionált - egy fiú és egy lány éppen egymás szemébe nézett, egy anya a csecsemőjét szoptatta, férfiak hevesen vitatkoztak egy térkép fölött, egy öttagú család ebédelt, egy idős házaspár a képernyőre meredt - és Freia nem csak látta őket egy-egy ezredmásodpercnyi villanásban, kaleidoszkópszerűen, de érezte érzéseiket is.

 

Bár nem egyformán jól, de minden gaian birtokában volt ennek a képességnek - érzések érzékelésének - ha élőkről volt szó, de Freia ennél jóval többet is tudott, ezért válaszolta P. mester, amikor a fiatalok a Nagy Háborúról kérdezgették: „Nos, majd Freia megmondja” – ő csak nézett rá értetlenül, de az öreg elmagyarázta, merre kell mennie, mit kell tennie.

 

Mindent érzett: azt a rettegést, döbbenetet, szörnyű dühöt is, amely a Nagy Villanás utáni másodpercekben uralkodott el az embereken, kiáltásaikat, amelyek egyetlen hatalmas sikollyá olvadtak össze, amely beleégett a földbe, beleíródott a mágneses erővonalakba, örökre beleivódott Gaia lelkébe.

És immár az övébe is. Tébolyult pillanat volt, elődei tragédiájának ilyen pontos érzékelése majd felrobbantotta a lelkét, csak úgy menekült meg, hogy azonnal segítséget kért a Közösségtől, ahogy P. mester az útra való felkészítésekor előrelátóan javasolta.

 

Így is féltérdre esett, aztán fejét a földre hajtva hosszan gyászolta őket, megpróbálva felfogni a felfoghatatlant, elrendezni az elrendezhetetlent. Sokáig térdelt így, nehezen kelt föl, és minden támogatás ellenére csak vonszolta magát a hazafelé tartó úton – lesz dolga P. mesternek, amíg rendbeteszi a lelkét, de a fiatalok egészen pontosan tudni fogják, mi az az atomháború -,

a dallam újra megjelent, de most sokkal szomorúbban csengett, tízmilliárd mérföldnek érezte, meg azt: nem szabad, hogy még egyszer előforduljon valami hasonló,

 

soha többé, soha többé! Ugye nem lesz?