Elcsöndesült a szél - az élet is.
Csak egy fonnyadt levél kereng
egy pókfonálon, amint
egy madár mozdul fönt, az ágon
- aztán megnyugszik ez is.
Az ég alján csak vékony csík a fény:
a nap búcsút int.
És előkúszik az éjszaka
az örök rend szerint.
A tér közepén kövek.
Sárga ködben a Hold.
A holt vidék szívében semmi.
Száraz fák közt készül kimenni e sötét világból
az utolsó madár.
Csemer Boglárka (Boggie) - Parfüm
Parfümök százai, virágok álmai,
édeskés, kesernyés, mézédes felejtés
rózsa és leander, karcsú kis üveggel, oh elkábít
Mirha és mandula kis helyre bezárva, orgonák, violák titkos kis fiolák
cseppenként, permetként próbálom egyenként, úgy elbódít
Most mind kidobom
Torz tükröm elhajítom
Kabátom szárnyra nyitom
Lélegezz szabadon
Szél repít, a nap hevít
Néha megsebzett felhőkből sírsz
Ha ég az ősz – új álmot szősz
Szívemben édesen füstösen szédülten
Száll az élet … illata
Parfümnek varázsa, szirmoknak világa, vágyaink izzása, selymeknek siklása, keletnek fűszere, buja kis meséje, úgy elbódít
Most mind kidobom
Torz tükröm elhajítom
Kabátom szárnyra nyitom
Lélegezz szabadon
Szél repít, a nap hevít
Néha megsebzett felhőkből sírsz
Ha ég az ősz – új álmot szősz
Szívemben édesen füstösen szédülten
Száll az élet … illata
Az meglett ember, kinek már csak szívében anyja,
aki tudja, nincs többé remény, hogy visszaadja amit kapott
– sem istene, sem papja vigasztalása nem segít...
Aki csókolt jéggé fagyott homlokot kétségbeesve,
állt olyan sír előtt, melybe önmagát temette…
A világmindenséget kutatjuk, az ősrobbanásig, de hiába menekülünk az űrbe, millió fényév messzeségbe, forrongó és ütköző galaxisokon csodálkozva, szörnyülködve,
a legnagyobb kérdések sokkal közelebb vannak, bennünk lapulnak, és időnként megszólalnak, könyörtelenül:
Megfordítható-e a megfordíthatatlan?
Kimondja-e egyszer még valaki: „Kelj fel és járj!” ?
Lesz-e még erőd ölelésre, ha a te kis világod Napja kihunyt?
Felesleges önámítás csupán, vagy építkezésbe is fordulhat az álmodozás egy olyan világról, amelyben ritkább a halál és több a csoda...?
Én láttam a Sírt...
De a sírásból most már elég. Az Élet haragudni fog érte.
Mert hát megéltem én csodákat is, kisebbeket, nagyobbakat, nem keveset, itt, a világ közepén. Borsmenta illatú tóparton mezítlábas libapásztorként üldögélve. Forró és selymes homokon sétálva a szőlőben, ahol nyúlfióka is akadt, meg őz, még róka is néha, messziről.
Varázsütésre: egyszer csak eltűnt egy felhő a Duna-parti kiserdő fölül, amelyben bandukoltam, hogy a fény visszaadhassa a liget füvének és virágainak megfakult színeit...
És a Duna! Illata, nyugodt hömpölygése, hajnali pára a víz fölött, a sárgás-vöröses naplementék csodája, csobbanások: evezők, vízből kiugráló halak, tábortűz a parton, beszélgetés, nevetés, barátok és egyéb barátságos emberek...
Jaj, hát persze, hogy az emberek a legfontosabbak! Előbb, vagy utóbb, de beszélni fogok róluk, akik életem főszereplői voltak.
És persze hogy Vele fogom kezdeni, aki maga volt az Élet…
Égigérő nagy köd lebeg,
gomolyog a világ felett.
Csillagszemmel,
kutatva nézek,
de homályban minden út:
célok, álmok, szép remények.
A napból annyi kell csak,
amennyi melegít,
nem éget,
s a lombokon át szűrve
játékos képet
rajzol a fűre
odalent.
(József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!)
