emberi

2013\07\18

Este

Elcsöndesült a szél - az élet is.

Csak egy fonnyadt levél kereng

egy pókfonálon, amint

egy madár mozdul fönt, az ágon

- aztán megnyugszik ez is.

Az ég alján csak vékony csík a fény:

a nap búcsút int.

És előkúszik az éjszaka

az örök rend szerint.

2013\05\25

Parfüm

Csemer Boglárka (Boggie) - Parfüm

 

Parfümök százai, virágok álmai,

édeskés, kesernyés, mézédes felejtés

rózsa és leander, karcsú kis üveggel, oh elkábít

 

Mirha és mandula kis helyre bezárva, orgonák, violák titkos kis fiolák

cseppenként, permetként próbálom egyenként, úgy elbódít

 

Most mind kidobom

Torz tükröm elhajítom

Kabátom szárnyra nyitom

Lélegezz szabadon

 

Szél repít, a nap hevít

Néha megsebzett felhőkből sírsz

Ha ég az ősz – új álmot szősz

Szívemben édesen füstösen szédülten

Száll az élet … illata

 

Parfümnek varázsa, szirmoknak világa, vágyaink izzása, selymeknek siklása, keletnek fűszere, buja kis meséje, úgy elbódít

 

Most mind kidobom

Torz tükröm elhajítom

Kabátom szárnyra nyitom

Lélegezz szabadon

 

Szél repít, a nap hevít

Néha megsebzett felhőkből sírsz

Ha ég az ősz – új álmot szősz

Szívemben édesen füstösen szédülten

Száll az élet … illata

parfüm boggie

2013\05\06

Anyám sírjánál

Az meglett ember, kinek már csak szívében anyja,

aki tudja, nincs többé remény, hogy visszaadja amit kapott

– sem istene, sem papja vigasztalása nem segít...

 

Aki csókolt jéggé fagyott homlokot kétségbeesve,

állt olyan sír előtt, melybe önmagát temette…

 

A világmindenséget kutatjuk, az ősrobbanásig, de hiába menekülünk az űrbe, millió fényév messzeségbe, forrongó és ütköző galaxisokon csodálkozva, szörnyülködve,

a legnagyobb kérdések sokkal közelebb vannak, bennünk lapulnak, és időnként megszólalnak, könyörtelenül:

Megfordítható-e a megfordíthatatlan?

Kimondja-e egyszer még valaki: „Kelj fel és járj!” ?

Lesz-e még erőd ölelésre, ha a te kis világod Napja kihunyt?

Felesleges önámítás csupán, vagy építkezésbe is fordulhat az álmodozás egy olyan világról, amelyben ritkább a halál és több a csoda...?

                                                

Én láttam a Sírt...

 

De a sírásból most már elég. Az Élet haragudni fog érte.

Mert hát megéltem én csodákat is, kisebbeket, nagyobbakat, nem keveset, itt, a világ közepén. Borsmenta illatú tóparton mezítlábas libapásztorként üldögélve. Forró és selymes homokon sétálva a szőlőben, ahol nyúlfióka is akadt, meg őz, még róka is néha, messziről.

Varázsütésre: egyszer csak eltűnt egy felhő a Duna-parti kiserdő fölül, amelyben bandukoltam, hogy a fény visszaadhassa a liget füvének és virágainak megfakult színeit...

 

És a Duna! Illata, nyugodt hömpölygése, hajnali pára a víz fölött, a sárgás-vöröses naplementék csodája, csobbanások: evezők, vízből kiugráló halak, tábortűz a parton, beszélgetés, nevetés, barátok és egyéb barátságos emberek...

 

Jaj, hát persze, hogy az emberek a legfontosabbak! Előbb, vagy utóbb, de beszélni fogok róluk, akik életem főszereplői voltak.

 

És persze hogy Vele fogom kezdeni, aki maga volt az Élet…

halál anya anyák napja sír

2012\04\06

Idegen

 

Mintha idegenek közt járnék

- különös árnyék az arcokon.

Ez már nem az én világom,

már minden részletből hiányzom,

nyomaim rögtön kihűlnek.

A fákon döfésre lendülnek az ágak.

De egyszer

csak kirobban az a sírás, végre:

Hosszan lebeg majd,

leülepedik végre

és betakargatja a földet

jó melegen.

 

idegen

2012\03\28

Ne add föl

 

Peter Gabriel/Kate Bush: Don't give up
 
Ezen a büszke földön
arra neveltek bennünket,
hogy erősek legyünk.
Harcolni és győzni tanítottak,
sohasem gondoltam, hogy veszíthetek is.
 
Nincs több harc, úgy tűnik.
Olyan ember lettem akit elhagytak az álmai.
Megváltoztattam az arcom, a nevem,
de senkinek sem kellenek a vesztesek.
 
Ne add föl,
mert vannak barátaid.
Ne add föl,
még nem győztek le.
Ne add föl,
tudom, még jóra fordíthatod
a sorsodat.
 
Bár láttam a bajt mindenütt,
nem gondoltam, hogy engem is elérhet.
Azt hittem, mi leszünk az utolsók,
akiknek mennie kell.
Olyan különös, mikor fordul a világ:
Az éjszaka rárontott az otthonomra,
arra a helyre, ahol születtem, a tóparton.
Amikor a hajnal hasadt,
csak a puszta földet láttam…
A fák tövig égtek.
 
Ne add föl,
mi még itt vagyunk neked.
Nekünk semmiből nem kell sok.
Ne add föl,
mert van valahol egy hely,
ahová tartozunk.
 
Nyugodj meg.
Túl sokat aggódsz,
minden rendben lesz.
Ha megvadul a világ,
ránk eshetsz nyugodtan,
mi megtartunk téged.
Ne add föl,
kérlek ne add föl.
 
El kellett mennem innen,
nem bírtam tovább.
A hídra álltam
és néztem a vizet.
Akárhogy lesz is,
a folyó folyik.
A folyó folyik.
 
Egy másik városba mentem,
megpróbáltam letelepedni ott.
Munkát kerestem
nagyon sok helyen,
de sehol nem kellettem.
 
Ne add föl,
mert vannak barátaid.
Ne add föl,
mert nem te vagy az egyetlen.
Ne add föl,
nincs miért szégyenkezned.
Ne add föl,
mi még itt vagyunk veled.
Büszkék vagyunk az olyanokra,
mint te.
Ne add föl.
Sosem volt könnyű,
de ne add föl,
mert van olyan hely,
van egy hely,
ahová tartozunk.

 

peter gabriel ne add föl dontgiveup

2012\03\21

Tavasz van, gyönyörű

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
 
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
 
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

(József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!)

tavasz

2011\12\05

Sugárzások

 

Már kifelé haladt a rengetegből, amikor egyszer csak egy dal szólalt meg a fejében. Nagyon távoli, nagyon halk dallam, a szövegből csak egy foszlány – „tíz mérföldre tőled” -, de egyből rabulejtette a szívét. Érezte, hogy egy láthatatlan kapocs, egy leheletvékony selyemfonál köti össze valakivel, aki lélekben nyilvánvalóan testvére, akármilyen testben is..., ha egyáltalán ...
Mert hát azzal is számolnia kellett, hogy az üzenet nagyon messziről érkezett, olyan valakitől, aki már rég nem él - egy valamikori ember-elődtől. Sőt - már missziója jellegét tekintve is - ez volt a legvalószínűbb; és egyébként is: közösségének minden tagját ismerte, a kiborgoktól meg teljesen idegen volt az ilyesmi.
 
A sugárzás egyre nőtt, ez aggasztotta, érezte, hogy még legfeljebb fél óráig tudja tartani a védelmet - egyre több energiába került. De ha már idáig eljött, azt a pár lépést még megteszi.
És megtette. Végre kiért az erdőből: egy hatalmas, több tíz kilométer átmérőjű, csaknem csupasz kör szélén állt. Foltokban elszórt gyér fűcsomók és satnya bokrok jelezték, hogy az élet azért már elkezdte visszaperelni jussát a haláltól. A dallam itt felerősödött egy pillanatra, aztán beleveszett a sokezer egyéb üzenetbe: .
 
 Beszélgetéseket hallott, jeleneteket vizionált - egy fiú és egy lány éppen egymás szemébe nézett, egy anya a csecsemőjét szoptatta, férfiak hevesen vitatkoztak egy térkép fölött, egy öttagú család ebédelt, egy idős házaspár a képernyőre meredt - és Freia nem csak látta őket egy-egy ezredmásodpercnyi villanásban, kaleidoszkópszerűen, de érezte érzéseiket is.
 
Bár nem egyformán jól, de minden gaian birtokában volt ennek a képességnek - érzések érzékelésének - ha élőkről volt szó, de Freia ennél jóval többet is tudott, ezért válaszolta P. mester, amikor a fiatalok a Nagy Háborúról kérdezgették: „Nos, majd Freia megmondja” – ő csak nézett rá értetlenül, de az öreg elmagyarázta, merre kell mennie, mit kell tennie.
 
Mindent érzett: azt a rettegést, döbbenetet, szörnyű dühöt is, amely a Nagy Villanás utáni másodpercekben uralkodott el az embereken, kiáltásaikat, amelyek egyetlen hatalmas sikollyá olvadtak össze, amely beleégett a földbe, beleíródott a mágneses erővonalakba, örökre beleivódott Gaia lelkébe.
És immár az övébe is. Tébolyult pillanat volt, elődei tragédiájának ilyen pontos érzékelése majd felrobbantotta a lelkét, csak úgy menekült meg, hogy azonnal segítséget kért a Közösségtől, ahogy P. mester az útra való felkészítésekor előrelátóan javasolta.
 
Így is féltérdre esett, aztán fejét a földre hajtva hosszan gyászolta őket, megpróbálva felfogni a felfoghatatlant, elrendezni az elrendezhetetlent. Sokáig térdelt így, nehezen kelt föl, és minden támogatás ellenére csak vonszolta magát a hazafelé tartó úton – lesz dolga P. mesternek, amíg rendbeteszi a lelkét, de a fiatalok egészen pontosan tudni fogják, mi az az atomháború -,
a dallam újra megjelent, de most sokkal szomorúbban csengett, tízmilliárd mérföldnek érezte, meg azt: nem szabad, hogy még egyszer előforduljon valami hasonló,
 
soha többé, soha többé! Ugye nem lesz?

 

scifi atombomba sugárzás

süti beállítások módosítása