Anyám sírjánál

Az meglett ember, kinek már csak szívében anyja,

aki tudja, nincs többé remény, hogy visszaadja amit kapott

– sem istene, sem papja vigasztalása nem segít...

 

Aki csókolt jéggé fagyott homlokot kétségbeesve,

állt olyan sír előtt, melybe önmagát temette…

 

A világmindenséget kutatjuk, az ősrobbanásig, de hiába menekülünk az űrbe, millió fényév messzeségbe, forrongó és ütköző galaxisokon csodálkozva, szörnyülködve,

a legnagyobb kérdések sokkal közelebb vannak, bennünk lapulnak, és időnként megszólalnak, könyörtelenül:

Megfordítható-e a megfordíthatatlan?

Kimondja-e egyszer még valaki: „Kelj fel és járj!” ?

Lesz-e még erőd ölelésre, ha a te kis világod Napja kihunyt?

Felesleges önámítás csupán, vagy építkezésbe is fordulhat az álmodozás egy olyan világról, amelyben ritkább a halál és több a csoda...?

                                                

Én láttam a Sírt...

 

De a sírásból most már elég. Az Élet haragudni fog érte.

Mert hát megéltem én csodákat is, kisebbeket, nagyobbakat, nem keveset, itt, a világ közepén. Borsmenta illatú tóparton mezítlábas libapásztorként üldögélve. Forró és selymes homokon sétálva a szőlőben, ahol nyúlfióka is akadt, meg őz, még róka is néha, messziről.

Varázsütésre: egyszer csak eltűnt egy felhő a Duna-parti kiserdő fölül, amelyben bandukoltam, hogy a fény visszaadhassa a liget füvének és virágainak megfakult színeit...

 

És a Duna! Illata, nyugodt hömpölygése, hajnali pára a víz fölött, a sárgás-vöröses naplementék csodája, csobbanások: evezők, vízből kiugráló halak, tábortűz a parton, beszélgetés, nevetés, barátok és egyéb barátságos emberek...

 

Jaj, hát persze, hogy az emberek a legfontosabbak! Előbb, vagy utóbb, de beszélni fogok róluk, akik életem főszereplői voltak.

 

És persze hogy Vele fogom kezdeni, aki maga volt az Élet…