A hiány fájdalom lett, egyre nőtt: megölte virágos kertemet. A szirmokat összegyűrve földre dobta, hideg-szürkére festette az eget. Sötét perceimből fagy-katonák lettek: didergető halál-szelek, s a fal résein át kifújták fészkünk romjából meleged. És mégis: hiába mosakszom naponta, még…

    Már nagyon rég találkoztam angyalokkal igaz álmaimban. Félnek: árnyak ólálkodnak lélek-kútjaimban. Tisztulnék én: megelevenednék izzó pirkadatban. Csak hát a sors kivár: a fényözön jönne rég, de nagy felhő áll felettem mozdulatlan.