Nagyapám huszárszázada tartalékban áll egy domboldalon, odalent az osztrák-magyar és az orosz gyalogság keményen harcol egy település birtoklásáért. A szemközti domboldalon egy kozák század áll: nagyapámék tudják, ha azok megindulnak, nekik kell oldalba kapniuk őket. Ha így lesz, sokan fognak meghalni közülük, ismerik az ilyen lovascsaták veszteség-statisztikáját.
Egész nap ott állt a két lovascsapat egymással szemben, de az orosz parancsnok végül nem indította el a kozákokat.

Ha elindítja, lehet, hogy nem ülök s gépelek ma itt.

-

Másik – anyai – nagyapám a Piave folyónál. Csuromvizesen, kifulladva áll parancsnoka előtt: átúszta a folyót és egy olasz „nyelvet” hozott a második piavei csata előtt. Kitüntették, „vitézi” címet is kapott, de korai halálához alighanem az ekkor szerzett súlyos megfázás (tüdőgyulladás?) is hozzájárult.

-

Apám és anyám egymás mellé kerülnek egy amatőr színielőadáson 1947-ben (vagy 48-ban?), „A helység kalapácsá”-ban, talán. Az ország, a falu élete újraindulóban. Egy kapcsolat indulóban. Két zaklatottan kanyargó sorsfonál egymás felé közeledik. A hevesebben verő szívek dobbanásaiban ott hahózik egy új élet reménye is.

-

Anyám két héttel a szülés várható időpontja előtt átrendezi a szobát: szekrényeket tologat – persze, hogy megindul a szülés. Kórházba vinni nincs idő, a helyi szülésznőért küldenek. Szerencsére, mert a baba meg sem nyikkan a születés után, de a szülésznő hideg vízbe mártja, erre végre fölsír. Életben maradtam.