Fény-remény szigorú télben
Már
nincs vér az érben,
hófehérben
nyugszik a táj
időtlen térben.
Bent is súlyos a csend.
Hiába volt tele a pince,
megroppant a ház gerince:
üszkös emlékek
hevernek szerteszét.
Szellemként bolyong,
teng-leng a lét.
Pedig
voltam én is
- vagy csak álom? -
fiatalon, örök nyáron,
lobogó szívvel, hajjal,
fészket rejtő gallyal,
millió virággal áldott
erdőn, réten, Duna-gáton.
De hol van már
a fiatal nyár?
Eltűnt mindörökre,
apró örömökre
vágyunk csupán:
akármi szépre,
jó szóra, melegre,
fényre.
És ne félj:
a fény meg is jön.
Mindig visszatér
a borús napok után:
jeget tör, szétárad,
szívünkbe is befér.
És ha repeszti is a jég,
és mállik is a szikla,
anyagát a föld
tavasszal beissza:
életet ad a magnak.
Te is adj magadnak
békét.